A hit mélysége, a szeretet bensősége s az engesztelés buzgalma. A röpülő szeráf is két szárnyával födte magát, kettővel repült, kettővel védte fejét.
a) Hit nélkül mit látsz a világban s magadban? Igénytelenséget. Csupa tünemény, tehát lepel borítja a valóságot, hogy ne láss; csupa szín, tehát látszatosság, hogy ne érj az alatta lappangóhoz. De a hitben mily új világ nyílik meg előtted; mily mélység s mily erő! A hit mélységének egész hatalma, mint az óceán gazdagsága, emelkedik ki belőle; bámulatos, csodálatos világ, élet és erő, mely párját nem leli. A világtörténelem a kereszténységnek új csoda-életét lépteti föl; elénk tárja a megváltoztatott föld színét, s e keretnek közepébe teszi az Oltáriszentséget. A szellem s az erény pompáját mint új paradicsomot lépteti fel köztünk s a lelki virágzás forrásait az Oltáriszentségben leli föl: onnan fakad a szentek ereiben s szívében fölpezsdülő vér, a Krisztus vére. – Fölléptet hősöket, akik mind hasonlítanak arcban, fiziognómiában, akcentusban, termetben; Krisztus testéből valók, s az ő vére lüktet bennük. Mily fölséges hit ez, mely élni és halni kész, mely az élet odaadásával csügg a titkon, a szeretet s az erő titkán; hit, mely szenvedni s meghalni is tud, mert tudja, hogy a halálban is győz.
b) Honnan kell ezt az erős meggyőződést vennünk, azt hogy Krisztus itt van s értünk van itt? Minden dolgot okaiból kell megértenünk. Az Isten műveinek oka a szeretet; „úgy szerette Isten a világot…” Szeress s megérted. A szeretet így okoskodik: Aki szeret, meg nem csal; Krisztus is szeret; ha tehát szeret s mondja, hogy itt van jelen, elhiszem neki. A szeretet az ösztön csalhatatlanságával nyugszik meg benne. Igy tesz mindenütt. Bemegyünk a kórházba, betegek vagyunk; hoznak orvosságot, nem tudjuk, mi az, nem elemezzük; bevesszük; méreg-e vagy élet? nem kételkedünk, hisz itt szeretnek minket. Fáradtan az úttól barátunk karjaiba dőlünk; szívéhez szorít, örül, hogy lát, megveti ágyunkat szobájának másik sarkéba; csakhamar lehajtjuk fejünket, édes álom kerülget, de nem zavar a gondolat, hogy ez meggyilkol téged. Vajjon a csecsemő kételkedjék-e, hogy édesanyja emlője nincs-e méreggel bekenve? Nem gondolkozik; a természet nem is hagyja gondolkozni, hogy szörnyet ne gondoljon, ami szentségtörés volna; ösztönét a szeretet vezérli; a szeretet pedig nem csal. A keresztény hit nagy dolgokat mond: Krisztus van itt; az ő valóságos szent teste és vére, s élő teste mintha szellem volna, az van itt. Nagy igényeket támaszt e tan az emberi ésszel szemben, hódolatot követel! S miért higgyünk? Azért mert az apostoli egyháztól körülvéve a búcsúzó Úr Jézus kezeibe vette a kenyeret, mondván: „Ez az én testem; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Az apostoli egyház lehajtja fejét s azt suttogja: az Úr mondja, tehát hiszem. Nem kemény beszéd ez? Dehogy kemény; nincs oly puha beszéd! Puha, mint a szeretet; lágy, mint a szerető szív suttogása; puha és édes, mint a búcsúzó édesanya ölelése. Nem, nem kemény az Úr, hisz szeret. Szeret, „in finem”, mindhalálig. Akkor rendelkezik, mikor már megolvadt a szíve, mikor lelkére már árnyat vetett szenvedése s véres keresztje. Mikor ezt mondja, akkor tudja, hogy holnap ilyenkor már édesanyja ölében fekszik s nem lélekzik; szeme akkor már kék, ajka szedres, arca véres, keze s szíve sebes lesz… szeretetből! Mi a jegyes szeretete, a barát hűsége, a kedves testvér ápolása, az édesanya lelkendezése ezzel szemben! Isten küldte őt szeretni, adott neki szívet a szeretet apotheózisának kialakítására, hogy megolvassza a jéghideg világot s örök tavaszt fakasszon rajta.
Ez a szeretet mondja: „Ez az én testem”, ahogy a kórházi ágyról mondja az irgalmas szeretet: ez az én ágyam, s tudjuk, hogy nem kínpad; ahogy a vendéglátó nyughelyről mondja a baráti szeretet: ez az én nyughelyem, s tudjuk, hogy nem ravatalunk; ez az én emlőm, mondja az anya, s tudjuk, hogy nem méreg, hanem az élet forrása. Mindezek nem csalnak s mi nem csalódunk s úgy vagyunk Krisztussal. Azért nem kételkedett Szent Pál, hanem hirdette: In fide vivo filii Dei, qui dilexit me! Szeretett, tehát hiszek neki! Azért nem kételkedett az őskereszténység; átérezte, hogy Krisztus szeretett, tehát meg nem csalta. Ez a hit belenőtt a katakombák földtúrásaiba; vérrel öntözte s megtermékenyítette azokat. Kiverődött festményeiken; a pálma, a líra s a gyűrű szeretetről és hűségről beszélt. Ott áldoztak, ott dobogtak a szívek, melyek minden percben vértanúságra készen voltak; ott járt Perpetua, ott Ágnes… onnan ment ki Tharzicius, onnan indultak ki a diakonusok a mamertini börtönbe. Onnan mint fénylő mécsesek az éjbe! az eucharisztia világított… s az angyalok mind térdet hajtottak előttük. Ah, édes Uram! hiszek neked. Kinek hinnék, ha nem neked. Hiszek s veszlek s viszlek, beleállítlak életembe! Boldog vagyok, hogy Krisztus él bennem s köztünk. Ó a mi életünk.