Midőn az Úr az Evangéliumban kijelenti: „Ne híjatok senkit atyátoknak e földön, mert egy a ti Atyátok, ki mennyekben vagyon” (Mt 23,9), távolról sem akarta a szülői méltóságot kisebbíteni vagy megtagadni, hanem inkább megistenítette azt. Kívánja, hogy a gyermek szemében szinte elmosódjanak a testi atya, anya egyéni, emberi vonásai és átragyogjon azokon az ő általuk képviselt Atya, ki a mennyekben van. És ha voltaképpen minden tekintélyre áll ez, miként ezt a Bevezetésben bővebben kifejtettük, de egyikre sem inkább, mint a szülőire, mely az isteniből legközvetlenebbül s legtöbbet merített.
Isten a lét és élet ősforrása, – a szülő a Teremtő eszköze és munkatársa a lét és élet adományozásában.
Isten a legmagasabb méltóság az égben s a földön, – s a szülőnek a magáéból a legtöbbet adott.
Isten a legnagyobb hatalom a mindenségben, – a szülőknek ez isteni hatalomból a legbővebb rész jutott.
Ebből azután önként következik, hogy amint Istent, a legfőbb jót, minden jó adományozóját hálás szeretet illeti meg, éppen úgy kedves szüleinknek is, akik által az Isten a legtöbb lelki s testi jót közli velünk, hálával s szeretettel tartozunk.
Amint Isten, mint a legkimagaslóbb tekintély, a legnagyobb tiszteletre tarthat igényt, éppúgy Ő utána a szülők azok, akik tőlünk a legnagyobb tiszteletet követelhetik.
Amint Istennek feltétlen engedelmességre van joga, úgy a szülői hatalom az, amely előtt a gyermeknek Isten után leginkább meg kell hajolnia.
A szeretet, tisztelet, engedelmesség tehát a hármas gyermeki kötelesség, mely emberi természetünkbe a legmélyebben nyújtja le gyökereit. Éppen ezért, aki e hármas gyermeki kötelem ellen vét, egészen sajátos bűnt követ el az Isten negyedik parancsa, a kegyelet, a „pietás” ellen s mint ilyet a szent gyónásban külön meg kell említeni.
Így nevezetesen a kegyelet ellen vétünk, ha szüleinket életükben, épségükben, becsületükben, jóhírnevükben s család-kormányzói jogaikban sértjük, támadjuk meg. Ugyanis az e fajta vétkek irányulnak leginkább a szeretet, tisztelet s engedelmesség ellen, amellyel szüleinknek tartozunk.
Míg ellenben, aki szüleit csupán vagyonukban károsítja meg, bár súlyosan véthet, de nem annyira a kegyeletet, mint inkább az igazságosságot sértette meg, jóllehet azt sem oly fokban, s mértékben, mintha idegenek ellen követné el ugyanazt a bűnt, amint a „Hetedik Parancs”-ban bővebben ki fogjuk fejteni.