„Da mihi animas, caetera tolle”, – „lelkeket adj, Uram, s minden mást elvehetsz.”
„Légy vidám, és ezt sugározd ki másra is! Az Isten is szeret minket!”
„Legyél alázatos, erős és állhatatos” – mondta neki egy asszony, aki ragyogott, mint a nap, „és akkor, amit majd látsz, hogy ezekkel a farkasokkal történik, akik bárányokká változnak, te is ezt fogod tenni gyermekeimmel. Én leszek a tanítómestered. A maga idejében mindent meg fogsz érteni.”
Az 1826. év egyik késő őszi estéjén egy pap Castelnuovo d’Asti-ba menet eltévedt és sokáig bolyongott a sötét erdőben. Kínos helyzetéből egy parasztfiú mentette ki, aki szintén Castelnuovo felé igyekezett. Az este meghittségében beszélgetés indult meg közöttük, s a pap rövid időn belül megismerhette a szegénysorsú ifjú egész életét.
Boszkó (Bosco) János – így hívták a fiút – a szomszéd faluból jött, ahol az esti missziós beszédet hallgatta. Azért tud csak este menni a misszióba, mert egész nap a teheneket kell őriznie. Tizenegy éves elmúlt (született 1815.aug. 15.) s a Castelnuovo városkával határos kis Becchibe való. Már kilenc éve vesztette el atyját, s azóta özvegy édesanyja vele és két idősebb fiával próbál szűkösen megélni kis gazdaságukon. Rövid ideig járt iskolába is, és megtanult írni-olvasni. Ennek nagy hasznát veszi: legeltetés közben sokat olvashat olvasókönyvéből s még szép részeket is tanulhat a „Divina Commediá”-ból és a „Fölszabadított Jeruzsálem”-ből.
A papot meglepte a fiúnak szegénysége mellett is nagy tisztelettudása és főleg értelmes feleletei. Csodálkozása meg nem ismert határt, amikor hallotta, milyen nagyszerű emlékezőtehetsége van: megjegyzi a prédikációkat; rengeteg kis elbeszélést tud falusi kortársai szórakoztatására s szépen szaval Dantéból és Torquato Tassóból.
A tehetséges fiú ennek a találkozásnak köszönhette, hogy pap lehetett. A castelnuovai káplán t. i. ugyanazt tette vele, amit ő később közel félszázadon át annyi sok derék, de szegény ifjúval tett: nagy szeretettel fölkarolta, s tanítani, majd taníttatni kezdte.
János nemsokára búcsút mondott falusi barátainak, akiknek ügyes tornamutatványaival és lebilincselő előadásaival annyi kellemes percet szerzett, s latin iskolába kezdett járni. Előtanulmányait Castelnuovóban és Chieriben végezte; utána húszéves korában a chieri érseki szeminárium növendéke lett. Huszonhat éves volt, amikor 1841-ben Torinóban áldozópappá szentelték. Attól kezdve neki is kijárt az olasz papok „Don” ( = Úr) megtisztelő címe.
Fölszentelése után sikerült Torinóban maradnia, hogy a papok erkölcstani és szónoki továbbképzését szolgáló Assisi Szent Ferenc-kollégiumban tanuljon s belekapcsolódjék a lelkipásztori munkába. Akkor lett állandó lelkivezetője a kollégium egyik tanára, Cafasso János (1860 jún. 23; 1925-ben boldoggá avatták). A torinói papságnak ez a nagy reformátora „magában egyesítette Szent Alajos, Páli Vince, Borromeo Károly és Liguori Alfonz erényeit” (Don Bosco), s ezekkel a kiváló tulajdonságaival Jánosnak mindig hűséges barátja, lelkes ihletője, nagy vállalkozásaiban önfeláldozó segítőtársa tudott lenni.
De ugyanabban az időben a fiatal Don Bosco rátalált igazi hivatására is. Börtönlátogatásai alkalmával t. i. csakhamar meggyőződött arról, hogy a legtöbb fiatal bűnöző nem esett volna el, ha előzetesen keresztény nevelésben lett volna része. S egy eset mindjárt meg is mutatta neki a módot, hogyan lehet korának új Kalazanci Szent Józsefeként (aug. 27): „az elhagyott ifjúság atyja”.
Egy tizenhat éves kőművesinasra bukkant. Az ifjú sem írni, sem olvasni nem tudott, igen hiányosak voltak vallási ismeretei s még nem is járult az első szentáldozáshoz. Kíméletből nem küldte őt a kis gyerekekhez katekizmusra, hanem egyedül kezdett vele foglalkozni. A találkozás 1841 dec. 8-án történt. Ez a nap volt a Szalézi Szent Ferencről elnevezett „Oratórium” születési napja. A derék iparosifjú már a következő vasárnap másokat is vitt a fiatal paphoz, akik hozzá hasonló helyzetben voltak. Néhány héten belül 30-ra emelkedett a számuk, s mire János háromévi felsőbb tanulmányainak végéhez ért, már kétszáz elhagyatott iparosifjúnak volt papja, tanítója, barátja és atyja.
A három év eltelte után is együtt maradhatott csapatával. Mint lelkivezető helyezkedett el egy leánynevelő intézetben s szabad idejét fiainak szentelte. Tanította, gyóntatta, támogatta őket, velük imádkozott a templomban, velük játszott a mezőn, gyermek lett a gyermekek között, s nem sokat törődött azzal, hogy áldozatos szeretete miatt sokan bolondnak tartják. Az sem jelentett életében nagyobb zökkenőt, hogy egy szép napon a leányintézet alapítónőjétől a következőket kellett hallania:
„Nem engedhetem, hogy felőrölje magát. Ez a sokféle munka árt egészségének és árt intézetemnek. Ezért csak azt tanácsolhatom, hogy vagy az intézetemet, vagy az oratóriumot hagyja el”.
János természetesen az intézettől vált meg s a legnagyobb nehézségek közt is összetartotta az „Oratórium”-ban tömörült ifjakat. Végre 1846 áprilisában Torinó egyik külvárosában sikerült egyesülete számára a semmiből otthont teremtenie. Rövid időn belül 700 ifjú menekülhetett ide a romlás elől üdülésre, tanulásra és vallási kötelességei végzésére. Az Oratórium még áldásosabb működést fejthetett ki, amikor a következő évben konviktussal bővült. Az alapító ötvennyolc éves édesanyja otthagyta legidősebb fiánál a kényelmes nyugalmat s eljött Torinóba főzni, varrni, mosni a szegény jó fiúkra. János pedig nem restellt vizet hordani, burgonyát tisztítani, tüzet gyújtani, polentát főzni és koldulni.
Nappal a gyerekeknek élt, éjjel pedig írta népies és ifjúsági műveit, hogy terjedjen az igazság, s a fiúknak jusson kenyér. Tettereje a kicsiny kis viskókat lassan hatalmas intézetté varázsolta, templommal, műhelyekkel, esti kurzusok számára szánt helyiségekkel, latin iskolával stb…, s nagy eredménnyel folyt a nevelés munkája az alapító programja szerint:
„Jó polgárokat a földnek, boldog lakókat az égnek”.
Ennek a munkának a lelke mindig Don Bosco maradt.
„Don Bosco – jellemzi egy ismertetője – mindig és mindenütt ott van.
Atya, tanító és mester mindenben: a tudományban, a zenében, a művészetben és a különféle iparágakban. Minden iskolában és minden műhelyben ott van. Tanít nyelvtant, latint, görögöt, olaszt. Minden kezébe kerülő hangszeren játszik s tanítja a zenét. Az asztalosok, a cipészek, a szabók közt is ott találjuk. Az asztalnál és az üdülések alkalmával megint csak ő az, aki beszél, vezet, tanít, szórakoztat és örül, hogy gyermeki szeretettel csüngnek az ajkán.”
A fölnevelt fiúk közül sokan lettek munkatársai, s a torinói Oratóriumot rohamosan követték mások. A megindult nagyarányú munka folytatását intézményesen biztosítani kellett. János tehát Boldog Cafasso József tanácsára megszervezte társait, és végül 1868-ban megalapította a ma már az egész világon elterjedt és kedvelt szentjéről, Szalézi Szent Ferencről elnevezett Társaságát – a szaléziánusokat – a szegény sorsú és elhagyatott fiúk nevelésére.
Ehhez járult 1874.-ben a Segítő Szent Szűzről nevezett nővérek Kongregációja a leányifjúság nevelésére, amelyet Mazzarello Máriával együtt szervezett meg. Ezeket kiegészítették 1876-ban a Szalézi Munkatársak Egyesülete és a Segítő Boldogasszony fiainak műve a késői hivatásokért.
Don Boszkónak az a nagy jutalom és kegyelem jutott osztályrészül, hogy még életében láthatta törekvéseinek diadalát. Állandóan élvezte a legfőbb egyházi hatóságok bizalmát s a Szavojai uralkodóház megértő támogatását. Sőt, még az 1870 utáni egyházellenes kormányzatok is csak tisztelettel és elismeréssel adózhattak működésének.
Többször volt része abban a megtisztelésben, hogy a legkényesebb kérdésekben közvetített a Szentszék és a piemonti kormány között, s tette ezt mindkét fél teljes megelégedésére.
Társulata a rohamos itáliai elterjedés után 1875-ben a nizzai letelepüléssel és az úttörésszámba menő patagóniai missziók kezdetével külföldi hódítóútra indult el. Élete vége felé már 60 szalézi intézet működött világszerte, közel 1000 taggal és 30.000 tanítvánnyal.
A nagy vállalkozások sikerének titka teljesen Istenből élő természetfölötti lelkiségében rejlik.
Jelszava Szalézi Szent Ferenc fohásza volt:
„Da mihi animas, caetera tolle”, – „lelkeket adj, Uram, s minden mást elvehetsz.”
Az Úristen a lelki élet terén a legrendkívülibb kegyelmekkel árasztotta el. Közbenjárására már életében csodák történtek, gyermekkora óta voltak látomásai, s nem egyszer jövendölte meg intézményének nagyarányú elterjedését. Ezek a jövendölések annyira hihetetleneknek látszottak a legmeghittebb barátai előtt is, hogy megdöbbenésükben Jánost az őrültekházába akarták szállítani.
Az Úr 1888. január 31.-én szólította magához. Torinói temetésén 100.000-nyi tömeg vett részt. XI. Piusz pápa 1929. június 2-án boldoggá, 1934. április 1-én pedig szentté avatta.
Hite, tehetsége, műveltsége, bölcsessége, ifjúságszeretete, szeretetreméltósága, nevelői módszerének páratlan sikere, a 19. század legnagyobb nevelői közé emelik. Az Isten országában ennél is nagyobb megtisztelés jut neki osztályrészül: azok közé tartozik, akik nagyon sokakat oktattak az igazságra, azért az Írás szerint csillagként fog tündökölni örökkön örökké. (Dán.12;3.)
Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké.
Dániel próféta könyve 12.3
Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétől lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk!