A rajnamenti Bonn város kórházában szegény beteg ember feküdt az operációs asztalon. Nyelvét a rákbetegség marta, mely már-már életét fenyegette, hacsak magát az orvos késének ki nem szolgáltatja. Az orvosok körülállják a beteget s az első közöttük, kit primáriusnak szoktak nevezni, már kezében tartja a ragyogó pengét, mely, úgy lehet, életet fog menteni, de egyúttal a beszéd lehetőségétől egyszer s mindenkorra megfosztja emberünket. Meghatottság vesz erőt magán a doktoron is. „Jó ember” szólt, „vegye tudomásul, hogy ön mostantól fogva értelmes szót ez életben ki nem ejthet. Akar‑e tehát még utoljára valamit mondani?” Mély csend következik erre. A beteg kissé gondolkozik. Mi is legyen az ő utolsó értelmes szava?! Talán jó feleségének kellene még valamit üzenni, vagy forrón szeretett gyermekeinek még egy utolsó intelmet vagy „istenhozzádot” küldeni. Végre megtöri a csendet: „Dicsértessék a Jézus Krisztus”, szólott, aztán elnémult. Valamennyi jelenlevő megilletődve hallja e szép szót s volt a doktorok között is, aki könnyet törült ki szeméből.
És valóban, mondhatott volna‑e emberünk valami kedvesebbet, magasztosabbat? Használhatta volna‑e nyelvét valami jobbra, mint midőn vele Urát, Istenét dicsérte? Mert hiszen elsősorban miért is adta Isten a nyelvet az embernek? Bizonnyal azért, amiért az egész embert is teremtette, sőt amiért az egész világot megalkotta, hogy ti. minden létező dolog a maga módja, tehetsége, képessége szerint Istenét megdicsőítse.
Az egek, a csillagok, az ő sajátos nyelvükön, „beszélik Isten dicsőségét”.1 A nagy természet ezer nyelven hangversenyez a Teremtő magasztalásában. Szépségével, tökéletességeivel reávall végtelen bölcs, hatalmas s jóságos Alkotójára.
Végig bevonva csillagpalásttal,
Övé a szép est, övé a hajnal.
Övé a napfény, övé a villám,
Övé a virág a bércek ormán,
Övé a szellő, övé az illat,
Mely a virágról egekbe felhat,
Övé az ég, föld s mit lát a szem …
Csupán, csupán az ember szíve nem?!
Pedig mennyire méltányos és igazságos, hogy éppen a teremtés koronája, az ember tüntesse ki magát ebben a pompás karban s értelmes, érző lelke a nyelvet hangszernek tekintse, mely a legszebb zsoltárokat és himnuszokat hivatott Istennek felajánlani.
Ámde, sajnos, az emberi nyelv igen sokszor nem felel meg ennek a dicsőséges hivatásának. Néma! Nincs Istene számára egyetlen magasztaló szava, sőt, ami a legszomorúbb, éppen az ellenkező célt szolgálja, mint amiért alkotva van.
Maga a Szentlélek azt állítja róla: „A nyelv tűz, a gonoszságnak egész világa”. (Jak 3,6) És valóban, ki számlálja meg azokat a merényleteket, amelyeket éppen az emberi nyelv intéz Isten s az ő dicsősége ellen? Melyik az a parancs, amelynek megszegésében nem éppen az emberi nyelv viszi a főszerepet?
Hányszor használják a becsület s az erkölcsi tisztaság orgyilkosai a nyelvet tőr gyanánt, hányszor szőnek nyelvükkel fátyolt a hazug, csaló, politikus, szentségtörő emberek, hogy álnok módra mögéje rejtőzködjenek!
Ebben a könyvecskében, mely „A második parancs” címet viseli, minderről nem szólhatunk, hanem ehelyütt csupán arról beszélünk, amire Isten minket akkor kötelezett s amitől akkor tiltott el, midőn a Sinai-hegyen villámlás és mennydörgés között fenséges ünnepélyességgel kihirdette:
„Ne vegyed hiába a te Urad, Istened nevét!” (Kiv 20,7)
Ez a parancs is, miként az első, valóságos törvénykönyv, mely a parancsok és tilalmak egész sorozatát tartalmazza. Így nevezetesen a második parancsban megköveteli az Úr, hogy az Ő nevét s mindazt, ami csak az övé s reá különösen vonatkozik, tisztelettel emlegessük, fogadalmat, esküt az Ő neve dicsőségére, neki tetsző módon tegyünk.
Viszont eltiltja az Ő szent nevének tiszteletlen kimondását és még sokkal inkább a káromkodást, átkozódást, nemkülönben a fogadalom meg nem tartását, a könnyelmű s hamis esküt s az esküszegést.
1 Zsolt 18,2