a) „S elküldvén Heródes a bölcseket Betlehembe, mondá: menjetek, kérdezkedjetek szorgalmasan a gyermek felől” (Máté 2,8). Meghallván a választ, hogy Krisztus Betlehemben születik, a napkeleti bölcsek elvonultak. Szívesen váltak; hitetlen környezetből a hit szívesen elbujdosik; kopár, fakó puszta neki az oly világ, hol nem szeretnek; száraz avar zörög ott, nincs tavaszi rügyezés. Bíbor lehet, pompa lehet, de az hideg fény; mi azzal szemben a lélek édes otthona, az Isten-közelség? Ahol Isten nem lakik, hol szívek nem szeretnek, hol az örök remény tavasza nem fakad, ott nincs szép világ, ott a napkeleti csillagok igazán letünnek. S nehéz-e ott elmondani a zsoltárossal: „Jobb egy nap a te tornácaidban, Uram, ezreknél. Inkább akarok utolsó lenni az én Istenem házában, mint lakni a bűnösök hajlékaiban” (Zsolt. 83,11).
b) „Meglátván pedig a csillagot, örülének igen nagy örömmel.” Ime a palotán kívül, az úton, az éjben elárasztja lelküket ismét az öröm; az Isten bevilágít lelkükbe! Ez kell nekünk: élet és öröm! Nincs nagyobb, mint Istenben! Beleolvad abba minden édes élvezetnek s minden szépségnek bűbája; kárpótol mindenért. S ez kísérhet hegyen, erdőn, mezőn s eltölthet s kicsordulhat egyéniségünk összes megnyilatkozásaiban. Mi teremtünk, mi énekelünk, mi színezünk akkor, s ahol nincs szépség és öröm, mi visszük el oda!
c) S mentek a maguk útján, mentek s felejtették Jeruzsálemet, Heródest, kritikát. Erőiket nem szóharcokra pazarolták, nem disputáltak. Az egész világ olyan, mint csicsergő s szökellő verebek zsinatja egy régi eresz alatt, s ez a zene nem lélekemelő. Egyre arról folyik a szó, hogy mi igaz, mi nem, s kinek van s kinek nincs igaza, s a legjobbra rá nem érnek: menjenek s örüljenek nagy örömmel. Ne rugdalják, ne tapossák egymást, hanem emeljék föl egymást; a világot nem győzzük meg ésszel; voltakép pedig mi nem győzni, hanem élni akarunk. Vivere festina!