A keresztény őskorban a pelagiánok tagadták a gyermekkeresztelés szükségességét, a középkorban a valdiak vonták annak hatékonyságát kétségbe. A XVI. század reformátorait e kérdés módfelett kényelmetlen helyzetbe hozta. Egyrészt nem mertek a tizenhatszázados hagyományos szokással szakítani, de másrészt a gyermekkeresztséget sehogy sem tudták ésszerűen a saját vallási rendszerükbe beleilleszteni. Hiszen szerintük az ige, a hit az, amely egyedül üdvözít s ennél fogva a szentségek sem lehetnek egyebek, mint a hit ébresztői s jelképei. Minthogy azonban a kisdedek hit indításra, jelképek megértésére képtelenek, tehát a szentségek reájuk nézve teljesen hatástalanok s feleslegesek. Sem Luther, sem Kálvin nem merték ezt a világos következtetést levonni s a gyermekkeresztelés mellett döntöttek. De levonták a következtetést a protestantizmus talaján felburjánzó anabaptisták, szociánusok s baptisták. Az utóbbiakkal vitatkozó Református Dogmatika1 dicséretre méltó őszinteséggel bevallja, hogy „igazán konzekvenseknek csak a quakereket mondhatjuk, akik eltörölték a Sakramentumokat”.
Be kell vallanunk, hogy a Szentírás a gyermekkeresztségről, mint annyi más, a protestantizmus által is elfogadott igazságról nyíltan nem beszél, de mégis tanítja azt a sorok között. Annyi ugyanis a Szentírásban is világosan ki van mondva, hogy Ádámban mindnyájan vétkeztünk s így bűnben, üdvösségre képtelen állapotban jövünk a világra (Vö. Róm 5,12) és „ha ki újonnan nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába”. (Jn 3,5) Az általános törvény alól tehát a gyermekek sincsenek kivéve. Ámde, ha a baj általános, az orvosságnak is ilyennek kell lennie.
Vagy hogyan? Az a Jézus, ki oly végtelenül gyengéd a gyermekvilág iránt – „hagyjátok – úgymond – a kisdedeket hozzám jönni és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa”, (Mk 10,14) – éppen rajtuk nem tudott vagy nem akart segíteni?
A világmegváltó, a jó Pásztor éppen nyája bárányait feledte el?
Aki mindenkiért ontá vérét, csupán a gyermekeket zárta ki szívéből, a gyermekeket mondom, akiket például állít oda: „Bizony, mondom nektek, aki nem fogadja Isten országát, mint a kisded, be nem megy abba?” (Uo. 15)
Valóban, ha ez így volna, kegyetlenséggel kellene vádolnunk az isteni Szívet, annál is inkább, mert az emberiség igen tekintélyes hányada kisded korában pusztul el.
Ha Krisztus a keresztség hatalmas mentőszerét nem terjesztette ki a gyermekekre, ezt csak azért tette, mert – mint a protestantizmus állítja – a gyermekek annak elfogadására képtelenek. Ámde, ha tudtak minden személyes közreműködés nélkül, sőt akkor, mikor még nem is léteztek, ősapjukban, Ádámban elbukni, miért is ne volnának képesek személyes közreműködésük nélkül, második atyjukban, fejükben, Krisztusban a szent keresztség által megigazulni?
És ha Isten az ószövetségben gondoskodott eszközről,2 hogy a kisdedek az áteredő bűntől megszabaduljanak s a hívek lelki családjába felvétessenek, elmulasztotta volna ugyanezt tenni az újszövetségben, melyben oly „bőséges a megváltás?”
Egyébként a szentírási helyek némi hiányát s homályát bőven pótolják s megvilágítják a hagyomány és a tények.
Mi, katolikusok jól tudjuk, amit a protestánsok is – bár elvben tagadnak, de gyakorlatban számtalanszor vallanak –, hogy hitbeli tudásunk forrása nem csupán az Írás, hanem a hagyomány is.
Hiszen Krisztus apostolait nem írni, hanem prédikálni küldötte.
Nevezetesen, csakis a hagyományból ismerjük magának a Szentírásnak hitelességét s homályos helyeinek igazi értelmét.
Így, ami a gyermekkeresztséget illeti, az Írás több helyen egész családok megkeresztelkedéséről számol be. Így Péter Korneliusnak, Pál Lidia bíborárusnőnek, a filippii börtönőrnek, Krispusnak, a zsinagóga fejedelmének egész háznépét megkeresztelteti, sőt Pál Stefanának egész házát maga tulajdon kezével megkereszteli. A hagyomány e helyeket mindig úgy értette s magyarázta, hogy a keresztség jótéteményében a felnőttekkel együtt a gyermekek s kisdedek is részesültek. Az első századok Atyái a gyermekkeresztelésről már mint ősi hagyományos szokásról emlékeznek meg. És ha a megtévedt Tertullián körülbelül egy századdal az apostolok kora után ezt a gyakorlatot támadja, ezzel is csak a korabeli szokás mellett bizonyít. Szent Ágoston így ír ez ügyben: „A gyermekek keresztségét hagyomány útján az egész Egyház tartja s mint az apostoloktól átszármazott tanítást szilárdan gyakorolja”. „Habár a csecsemők – írja másutt – sem szívvel nem hihetnek még az igazságban, sem szájjal vallást nem tehetnek az üdvösségre s valóban sírás és zokogás közt ünneplik ezt a titkot, mintha ellenszegülni törekednének, mégsem állítja egyetlen keresztény sem, hogy náluk a keresztség kárba veszett.” „A kisdedeket is – írja ugyancsak ő – viszik a templomba, jóllehet tulajdon lábukon nem tudnak még oda futni… Senki tehát ne búgjon más tanítást a fületekbe: mindig ez volt az Egyház tanítása és szokása; ezt vette át az ősök hiteként, ezt tanítja végig.”
Szent Cyprián, Fidus tévedése ellenében ugyanezt hangoztatja: „a zsinati határozatok értelmében a csecsemők megkeresztelendők!”
Felette érdekes, amit Origenes (†254) ez ügyben ír: „Minden lélek, mely testben születik, szennyes a bűntől. Ez az oka, hogy a keresztséget, mely a bűn eltörlésére van rendelve, a gyermekeknek is kiszolgáltatják. Ha ugyanis a gyermekekben semmi sem volna, ami bocsánatra szorul, akkor a keresztség reájuk bizonyára felesleges volna”. Így beszél a hagyomány.
Végül itt a XIX. százados kereszténység!
Ha a gyermekkeresztelés érvénytelen és semmis volna s csak a felnőttek, hitet indítani tudók, volnának képesek a keresztség elfogadására, miként ez a protestáns hitelvekből szorosan következik, akkor kereszténység voltaképpen nem is létezik. Hiszen néhány jelentéktelen töredéktől eltekintve valamennyi tagja öntudatlan, kisded állapotban fürdött meg az újjászületés vizében.
Akkor nem volt keresztény az őskor, a vértanúk kora, nem a szent középkor. A hősök s tudósok, kik annyi dicsőséget szereztek nevében voltaképpen nem is keresztények. „A pokol kapuival dacoló Egyház” tévútra vezette s vezeti az egész emberiséget. Krisztus ígérete, ki Egyházával akar maradni mindörökre, üres és értelmetlen frázis, szóvirág csupán. Az egész isteni terv dugába dőlt. Jézus nem tudta vagy őszintén nem is akarta azt megvalósítani. Ámde akkor hihetünk‑e komolyan az ő istenségében? …
És ha mindeme föltevések ellen a józan ész és érzék tiltakozik, akkor el kell ismernünk, hogy „az igazság oszlopa és erőssége” az Egyház, nem téved, mikor a kisdedeket megkereszteli s e pillanattól fogva bekebelezett tagjainak tekinti.
1 W. Heyns–Galambos: Református Dogmatika. (1925.) 254 lap.
2 Ez az eszköz az Ószövetségben a körülmetéltetés volt (amelyet a nőknél valami más szertartás pótolt). Vö. Ter 17,14. Ez az egyházatyák véleménye, így tanítja Szent Tamás (S. Th. 3. p. qu. 70. art. 4.); III. Ince a katharok elleni dekrétumában. Suarez az ellenkező nézetet szinte vakmerőnek állítja.