„Rorate coeli de super et nubes pluant iustum!” – „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassátok az Igazat! Nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt, és sarjadjon vele szabadulás is.” (Izajás 45,8)
A legjellegzetesebb adventi liturgia a napfelkelte előtt tartott hajnali “angyali mise”, a roráté – ez a Szűz Máriával való várakozás népi megnyilvánulása.
RORÁTÉ – HAJNALI ANGYALMISE AZ ADVENTBEN
Mi az, ami az advent kora reggeli szentmiséinek, az ún. roráté-miséknek egyedülálló atmoszférát ad?
A fény! A fény emberemlékezet óta nagy hatással volt az emberre. Különösen a hideg és sötét évszakokban varázsolta el őket – világossággal és meleggel.
Szüleink és nagyszüleink nem kis nosztalgiával emlékeznek vissza az adventi reggelekre, amelyeken zsúfolt templomokban, kicsik és nagyok gyertyafény mellett ünnepelték a Karácsony előtti szentmiséket. Egyes vidékeken előtte gyermekek járták végig a falut, és csengőszóval hívták a szentmisére a híveket…
A roráté-mise elnevezése egyébként egy latin miseének kezdő sorából származik, amely így szól:
„Rorate coeli de super et nubes pluant iustum!” – „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassátok az Igazat! Nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt, és sarjadjon vele szabadulás is.” (Izajás 45,8)
Ádvent egyik különlegessége az ún. „rorate” vagy hajnali mise.
Ezeket a szentmiséket korán reggel vagy hajnalban tartották.
Ma általában reggel 6-kor. A kora reggeli szentmise ezt a népies elnevezést arról a jellegzetes (ószövetségi szentírási szövegen alapuló) énekről kapta, amelyet
Ádventben szinte naponta énekeltek, énekelnek:
„Harmatozzatok egek onnan felülről” -„harmatozzatok” latinul „rorate”. Más népies elnevezések még a hajnali misére: angyali mise, aranyos mise. Hozzá kell még tennünk, hogy a roráte-szentmisék a katolikus egyházban csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén találhatók meg.
Az advent szakrális ízét a hajnali mise, a roráté adja, amely középkori liturgiánk maradványa. Korai felkelésünk hasonlóvá tesz a próféták Messiásvárásához. Nagyon fontos e készület, a velünk és bennünk történő sok-sok kegyelmi érintés. Sosem tudjuk, hogy ezek mikor fejtik ki hatásukat bennünk.
Vajon nekünk vannak-e gyermekkori rorátés élményeink? A szülők gyermekeiket elviszik-e legalább szombaton reggel a rorátéra, hogy megtapasztalja az áldozatos közösségben Isten jelenlétét. Aki ilyen élményekben is részesíti gyermekeit, azok szívébe mélyen beivódik az istenélmény, a közösséghez tartozás.
Később még ha egyeseket meg is szédít vagy elkápráztat a világ, netán eltávolítja Istentől, az Egyháztól, akkor is lelkük világában ott szunnyad a kapott érték, amely valamilyen kegyelmi érintés folytán, egy roráté mise révén Isten kimozdítja őt a közömbösség vagy hitetlenség mocsarából és elindítja újra a közösség boldogító világába. A magyar Misekönyvben, de más nemzetek misekönyveiben is, változatlanul ott van a roráté-mise szövege.
Az évszázados egyházi hagyományban Ádvent jelentette az egyházi év kezdetét. Ádventtel indult újra ez a „szüntelen körforgás”, amely a keresztény ember életében Jézus élete főbb állomásainak „újraélését” jelentette. (születés, tanítás, szenvedés, halál, föltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése) Ezen időszak várakozás, vágyakozás jellege. Fölkészülés Karácsonyra, a Messiás földi születésének méltó megünneplésére.
A keresztény ember emellett Krisztus második eljövetelét is várja. A világ végén dicsősége és hatalma teljességében megjelenő Krisztus lesz a minden embert érintő utolsó ítélet bírája. Erre szintén készülnie kell erényes és Istenre figyelő, parancsait megtartó élettel, ha meg akar állni az ítélő Krisztus előtt. Az ádventi vallásos gyakorlatok mindezt az előkészületet szolgálják, ezt a kettős várakozást táplálják és tartják ébren. Az adventi időszak kezdete és hossza nem egységes. A hossza koronként és felekezetenként változó volt: három héttől hat hétig terjedt.
Ma a katolikus közösségek négy hét körüli időben állapítják meg. Kezdete régebben november közepére esett (hat hetes időszak), később Szent András napjára (november 30.), az utóbbi időben pedig a november 27 és december 3-a közötti vasárnapra. Így Ádvent hossza 21 és 28 nap között ingadozhat december 25-höz viszonyítva.
Ádvent legelterjedtebb elnevezésének eredete a latin „adventus Domini”, azaz „az Úr érkezése, eljövetele” kifejezés, amely Karácsonyra és a világ végi eseményekre utal. Latinosabb („deákosabb”) kiejtéssel szokták még adventnek is nevezni, de a népnyelvben előfordul az ádvint, az edvent és az ádvënt forma is. Magának a latin kifejezésnek, az „adventus”-nak eredeti jelentése valamely méltóság, úr első hivatalos megjelenésére, hivatalba lépésére, uralomra jutására utal.
Ádvent két jellemző „erénygyakorlata” a böjt és az ún. „rorate” mise. A hívő ember úgy készíti föl testét a Megváltóval való találkozásra, hogy megtartóztatja magát az ételtől és italtól.
Ádventben ez hetente két napra volt jellemző (szerda, péntek).
Az étkezésnek mindig is volt valami ünnepélyes, közösség teremtő (vö.: asztalközösség) jellege, ezért (volt) szokás a nagy ünnepeken, így Karácsonykor is a gazdagabb ünnepi asztal. Az étkezéstől való tartózkodás, illetve a mérsékelt fogyasztás valamiképpen tehát tartózkodás az ünnepléstől, az ember önmagára figyelésének, befelé fordulásának kifejeződése. Amikor valaki az étkezéstől tartózkodik, vagy kevesebbet eszik, akkor azt mindig valamilyen nagy dolog érdekében avagy valamilyen „nagy valaki” (Isten) kegyeinek, jóindulatának elnyeréséért teszi.
A böjt önuralmat követel, erőfeszítést, az (ilyenkor persze fokozottan jelentkező) éhség leküzdését követeli meg. Ez az erőfeszítés, ez az áldozat „ajándék” lehet Istennek, esetleg vezeklés az elkövetett bűnökért. A jelenlegi egyházi gyakorlatban a böjt nem az étkezés hiányát, hanem csak korlátozását jelenti: aki böjtöl, az napi háromszor étkezik, de csak egyetlen egyszer lakik jól, továbbá húst nem eszik. A böjt mellett Ádventben szokás volt még az, hogy szombatonként egyáltalán nem ettek húst Karácsonyig („hústilalom”) – függetlenül az aznapi étkezések számától.
Kosztolányi Dezső így ír erről az ünnepről…
„Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az ‘Ó, fényességes szép hajnal’ kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt.
A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásárolják szeretteiknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljék együtt a fény születését. És a sötétség mélypontján, december 24-én, amelyet „szentestének” neveztek, megrendezitek Jézus születésének mámorában azt a hallatlan és páratlan karácsonyi tűzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tokióig látszanak. Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül.
„Harmatozzatok magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat.
Ne haragudj ránk Urunk, és ne emlékezzél többé gonoszságunkra;
íme elhagyottá lőn a Szentnek városa, pusztasággá Sion és árván maradt Jeruzsálem,
a te szentségednek és dicsőségednek lakóháza, ahol atyáink téged dicsőítettek.
Harmatozzatok …
Vétkeztünk, s mint tisztátalanok olyanná lettünk, s mint a falevelek, földre hulltunk.
Íme gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket;
elrejtetted előlünk arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.
Harmatozzatok …
Lásd meg, Urunk, a te népednek nyomorúságát, és küldd el az Eljövendőt.
Küldd el a Bárányt, a földkerekség Urát, küldd el a kősivatagból Sion leányának hegyéhez,
hogy elvegye rólunk fogságunk igáját.
Harmatozzatok …
Vigasztalódjál, vigasztalódjál én népem! Hamar eljő üdvösséged.
Miért merülsz a gyászba? Miért fog el ismét a fájdalom?
Ne félj már! Megmentelek téged, mivel én vagyok a te Urad Istened,
Izrael Szentje, a te Megváltód.
Harmatozzatok magasságos egek, s a felhők hozzák az igazat.”
A roráték is a megmaradásunkat, megtérésünket szolgálják.
Legalább egyszer menjetek el rá!
A BÁTORSÁG HETEI…
Az első gyertya rövidesen meggyújtva.., elkezdődik Advent, vagy ahogyan én hívom a bátorság négy hete. Mert ahhoz, hogy Adventet igazán megértsd, átéld és tovább add, hatalmas bátorság kell. Ez a négy hét tényleg más, mint a többi…
Az elkövetkező időben rengeteg mulasztást lehet pótolni, és szinte mindent el lehet rontani. Felépítheted magad újra, avagy üressé teheted a szívedet. Felöltöztetheted a lelkedet úgy, hogy életed legmeghittebb karácsonya várjon rád, de akár lecsupaszíthatod az egészet a fenyőfa ünnepére. Csak rajtad áll!
Lesz-e vajon elég bátorságod ahhoz, hogy megpróbáld a szívedet felkészíteni Karácsonyra? Vajon leszel-e annyira bátor, hogy néha hajnalok hajnalán, álmos szemekkel és dideregve megjelenj a templomba, és csak annyit mondj, hogy „Itt vagyok, mert fontos vagy nekem!”? Vajon megvan-e benned az a bátorság, hogy a plázák ígéretes fényei helyett néha a csend és az elmélyülés irányába mozdulj el?
Hogy hazaérve a napi pörgésből nem a géphez rohansz, hanem meggyújtod a gyertyá(ka)t, és csak csendben gondolkozol és hálát adsz. Vajon vagy-e annyira bátor, hogy megbocsáss ezekben a hetekben valakinek? Hogy jobb emberré próbálsz válni, hogy mosolyogsz és vidám vagy?
Látja-e majd rajtad az utca embere, hogy te Valakit vársz, aki hamarosan megérkezik? És vajon meglesz-e benned a bátorság, hogy másoknak is mesélj a benned lévő várakozásról? Csodálatos lehetőség előtt állsz:
mert hamarosan majd egy kis jászolban megszületik Ő, akiről ez a négy hét szól. És te úgy fogadhatod majd, ahogy Ő mindig is szerette volna! Fogadd Őt bátran!
Aranyszavú Szent Péter
„Nagy műveket vitt végbe az Úr, de nagyságát csak az irgalom nagysága múlja felül… Az irgalom betölti az eget, betölti a földet.” (Aranyszavú Szent Péter)
Aranyszavú (Krizológ) Szent Péter püspökre emlékezik az Egyház. 430 előtt Ravenna püspökévé választották. Az egyik legjelentősebb keresztény író volt. Hatásos írásai és eredeti prédikációi miatt kapta az aranyszavú nevet.
A régi történetíró Isten külön kegyét látta abban, hogy mikor Milánó Szent Ambrust kapta püspöknek, Afrika Szent Ágostont, akkor Ravenna, 404 óta a nyugatrómai császárok székvárosa, szintén nem maradt csillag nélkül és kapta – Pétert. Még pedig régi hiedelem szerint csodás módon. Nem is tudja a töretlen hit és a mély életismeret másképp elgondolni: kiváló elöljárót, püspököt csak Isten csodás gondviselése küld.
433-ban meghalt a ravennaiak jámbor püspöke, János, kit szent életéért angyali látványnak (angeloptes) neveztek. Annak rendje és módja szerint újat választottak és követséget küldtek Rómába a pápához: erősítse meg választásukat.
Szent Péter székén akkor III. Szent Sixtus ült (+ 440). Alázatosan elébe terjesztették kérésüket a ravennaiak. De nagy meglepetésükre és fájdalmukra a pápa választásukat nem hagyta jóvá. Hanem mikor megpillantotta a küldöttségben a Kornél, Imolai püspök kíséretében megjelent Péter diakónust, fölkiáltott: Ez lesz Ravenna érseke és senki más.
A ravennaiak tiltakoztak: sohasem esett meg velük, hogy idegent adtak nekik püspökül. Péter is szabódott: ő méltatlan és gyönge arra, hogy ilyen nagy méltóságot és terhet vállaljon.
Most a pápa megmagyarázta különös eljárását: álmában ismételten megjelent neki Szent Péter és Szent Apollináris; Apollinárist a hagyomány szerint Szent Péter apostol keresztelte meg, szentelte föl és küldte Emíliába hirdetni az evangéliumot; ő lett Ravenna első püspöke. A két szent közrefogott egy ismeretlen férfit és értésére adta a pápának: Őt kell megtennie Ravenna érsekének.
S amint megpillantotta Szixtus a küldöttségben Péter diakónust, nyomban fölismerte benne az idegent, kit álmában bemutattak neki. Mikor a küldöttség ezt meghallotta, megnyugodott, sőt nagy örömre fakadt. Péter pedig Isten kifejezett akarata ellen nem mert tusakodni.
Így kapta Ravenna leghíresebb püspökét és az Egyház egyik főtámaszát abban a hanyatló korban – ne felejtsük, akkor már keleti és nyugati gótok zaklatták Itáliát és megjelentek Attila hunjai; magának az Egyháznak keblét pedig a Krisztus-tagadó nesztorianizmus és monofizitizmus veszedelmes eretneksége szaggatta.
Pétert a Gondviselés nemcsak odaállította a felelős helyre, hanem gondosan elő is készítette.
406-ban született Ravenna közelében, Imolában, abban a városban, melyet Kasszián dicső vértanúsága (lásd aug. 13.) szentelt meg. Egy-egy ilyen nagy szent és vértanú szinte impregnálta szent életének és vértanúságának helyét. Lehetetlen volt valamire való fogékony ifjúnak nem az ő védő szárnyai alatt, az ő szellemében és tiszteletében felnőni. Mennyi hős elhatározást sugalmazott, hány szentet nevelt Toursi Szent Márton emléke (nov. 11). Péter is Kasszián „háziszolgájának” tekintette magát serdülő kora óta. Amikor csak tehette, ott időzött a székesegyházban ereklyéi előtt. A szent tanár és vértanú alakja beleégett az ifjú egész valójába. Figyelmes lett reá Szent Kornél, Imola kiváló püspöke, és nem késett őt körébe vonni. Második atyja lett: ő keresztelte, ő nevelte, ő tette meg diakónusnak, s reábízta a kor szokása szerint az egyházi vagyont és a szegények gondozását. Ő szentelte püspökké, mikor Szixtus pápa Istentől megvilágosított bölcsessége kijelölte Ravenna érsekévé.
Mikor a császári ház tagjainak, a népnek és az érseki tartományhoz tartozó püspököknek jelenlétében beiktatták méltóságába, azt mondta:
„Ma a ravennai egyháznak atyja helyett fia született (utalás a 44,18 zsoltár szavaira), aki súlyával nem nehezedik majd reá, tekintélyével nem rémíti, indulatával nem ingerli, ridegséggel nem zavarja; hanem hűséges szolgálattal támogatja, éber gonddal biztonságát erősíti, papságát szelíd oktatással rendezi, az idegeneket befogadja, a szülőket segíti, a királynak engedelmeskedik, a hatalmasoknak kezére jár; tiszteletet tanúsít Isten öregjei iránt, kegyességet a szolgák, szeretetet a testvérek, gyöngédséget a gyerekek iránt; mindenkinek Krisztus által szabadon szolgál”.
Amit beiktatásakor megfogadott, betű szerint beváltotta. Papságát a nagy Szent Ágoston mintájára közös életre fogta, melynek ő volt a lelke és mintaképe. Kormányzó bölcsessége nem késett ennek megteremteni a szükséges külső föltételét: Hatalmas papi házat épített; s abban élte papságával együtt a regulás közös életet. Általában nagyvonalú építő tevékenységet fejtett ki: Szent András, majd Szent Péter tiszteletére fényes templomot emelt, az egyébként nem éppen egészséges fekvésű, vízhiányban szenvedő város mellett egy bőséges forrást foglalt és védett meg kettős fallal és toronnyal. Az akkori társadalmi és gazdasági leromlás következtében napról-napra szaporodó szegényeknek és foglyoknak állandó atyja volt.
Fő gondja azonban az evangélium terjesztése volt. Igehirdetésre mindig készen állt. Egy nap háromszor is prédikált. Alig foglalta el érseki székét, erős kézzel megszüntette a visszaéléseket, melyek részint, mint pogány maradványok, részint mint a hányatott kor meglazult lelkiismeretének kinövései, részint mint az udvari élet világiasságai rútították el az ősi ravennai egyháznak tiszteletreméltó arculatát: Eltörölte az újév napján szokásos pogány-ízű farsangolást, megszüntette a nagyböjtbe becsúszott babonás visszaéléseket, s hadra kelt az ellen a széltében elharapódzott gyakorlat ellen, hogy sokan életük végéig halogatták a keresztséget, hogy a kereszteletlenség és remélt bűnbocsánat leple alatt pogány szabadosságban élhessenek.
Ebben a nagyarányú lelkipásztori tevékenységben szent élete és apostoli lelke mellett főfegyvere volt hatalmas szava, mely valósággal megbűvölte hallgatóit. Fönnmaradt beszédei tömörségükkel, ragyogó nyelvükkel, erejükkel és főként gyakorlati talpraesettségükkel csakugyan igazolják az „Aranyszavú”, görögül Chrysologus jelzőt, mellyel már kortársai megtisztelték, elsősorban görögök, kik nagy számmal megfordultak a ravennai udvarban. Péter koronájának nem utolsó gyémántja az a sok megtért, kiket az akkori világ minden tájából a császári udvarban megfordult pogányok közül megnyert a kereszténységnek.
A világegyház évkönyveibe pedig aranybetűkkel beírta nevét akkor, mikor Keleten föltűnt a monofiziták veszedelmes eretneksége. Eutyches, konstantinápolyi kolostorfőnök azt tanította, hogy Jézus Krisztusban nem két természet van, igaz isteni és igaz emberi, amint a katolikus igazság tanítja, hanem az emberi természetet teljességgel felszívja az isteni, mint a csöpp tejet a tenger. Ennek az eretnekségnek a veszedelme abban van, hogy ha Jézus Krisztus nem igazán ember, akkor nem vagyunk igazán megváltva: hisz az ember Krisztus az, aki „engedelmes volt mindhalálig, még pedig a kereszt haláláig”. Meg aztán elvész a megtestesülés titkának nagy vigasztaló, fölszabadító és buzdító ereje, ha Isten Fia nem lett mint egy közülünk, hozzánk hasonló mindenben, kivéve természetesen a bűnt (lásd febr. 9.: Alexandriai Szent Cirill).
„…A források tanúsága szerint kiváló lelkipásztor volt, aki híveit hatásos beszédeivel és írásaival buzdította. Amikor Galla Placidia meghallgatta első szentírásmagyarázatát, aranyszavúnak nevezte őt. Rövid, de ihletett beszédeket mondott, homíliáit egyszerű és világos stílus jellemezte. Stílusa megfelelt az ókori szónoklás szabályainak. Nem beszélt tovább, mint egy negyedóra; forró nyári napokon nem mondott tanítást; nagypénteken hallgatott, „mert eltemették az Igét”. Beszédei, mivel arra törekedett hogy a nép megértse, szemléletesek voltak. A korabeli ízlésnek megfelelően sok görög szót használt. Beszédeiben magyarázta az apostoli hitvallást, beszélt Keresztelő Jánosról, Szűz Máriáról és az Ige megtestesülésének misztériumáról. Arra buzdította a híveket, hogy naponta részesüljenek az Eucharisztiában; bízzanak a Jézus által hirdetett bűnbocsánatban. Mintegy 180 beszéde maradt fenn.
A keleti egyházban a kérdés körül folyó teológiai vitában – hogy Jézus Krisztusban az istenség és az emberség milyen viszonyban van egymással – Konstantinápolyban Eutüchész archimandrita (főapát) az alexandriai véleményt képviselte, amely szerint a megtestesülés után Jézus Krisztus egy új istenemberi természetnek lett a birtokosa. 449-ben Róma és Ravenna püspökeihez fordult a kérdés eldöntéséért. Péter azt válaszolta, hogy az ilyen nehéz és fontos kérdésekben Róma az illetékes, mert ott székel Péter, akire Jézus Krisztus Egyházát építette. Róma püspöke, Nagy Szent Leó pápa (440–461) egyértelműen elvetette Eutüchész álláspontját….”
Péter világos elméje itt nyomban tisztán látott, és hatalmas szava nem késett síkra szállni az igazság mellett. Eutyches hízelgő levélben iparkodott őt megnyerni pártjára. Péter azonnal ellenébe szögezte a katolikus elvet, az újítással szemben a hagyomány elvét: Harminc esztendő elég, hogy emberi pörös ügyek elintéződjenek (elévülés alapján); s az Üdvözítő születése, melyet Isten kimondhatatlannak jelez (lásd Iz 53,3) annyi század után még mindig vita tárgya? „Egyébként, fejezi be válaszát, mindenképpen arra buzdítlak tiszteletreméltó testvérem, hogy engedelmes lélekkel vedd, amit Róma pápája írt. Mert Szent Péter, aki a maga székén él és ül, a keresőknek megmutatja a hit igazságát. Én a béke és a hit érdekében ugyanis a római püspökkel való teljes egyetértés nélkül nem avatkozhatom vitás ügyekbe.”
Íme így lett Aranyszavú Szent Péter a Kőszál Szent Péternek, az ő főségének és föltétlen hitirányító tekintélyének szócsöve. A chalcedoni zsinati atyák, mikor Nagy Szent Leó levelének hallatára fölkiáltottak: Péter szólott Leó szájával, csak a ravennai aranytrombitának voltak visszhangja.
Tizennyolc éve szolgálta már a ravennai egyházat, mikor egyszerre csak fölkerekedett és elment – haza, Imolába. Isten barátja tudta, hogy földi napjai meg vannak számlálva. Ott akart meghalni, ahonnan dicső életfajára indult: az ő Szent Kassziánjának árnyékában. Megmisézett az oltáránál, fölajánlott neki egy ékes drágaköves aranykoronát, azt a kelyhet és kehelytányért, melyből annyiszor mutatta be a titokzatos szeplőtelen áldozatot és elmondotta előtte utolsó imádságát: „Alázattal kérlek, Boldog Kasszián vértanú, járj közben értem. A te háziszolgád voltam; Kornél, ennek a háznak elöljárója, ebben a templomban nevelt. Innét hozzád térek, lelkemet visszaadom a mindenható Istennek, testemet pedig rád bízom.”
Aranyszavú Szent Péter püspök 43. beszéde, részlet…
Böjt, imádság, irgalmasság – Aranyszavú Szent Péter tanítása
Az utókor által a „Chrysologus” azaz „Aranyszavú” jelzővel dicsért egyháztanító az egyik szép beszédében szorosan összekapcsolja az imádságot, a böjtöt és az irgalmasság cselekedeteit. Ha bármelyik is hiányzik, a hit halott marad.
„Testvérek, három dolog élteti a hitet, állandósítja a buzgóságot, és őrzi meg az erényt: az imádság, a böjt és az irgalmasság. Amit imádkozva kérünk, amiért böjtöléssel esdeklünk, azt az irgalmasság cselekedetei által nyerjük el. Imádság, böjt, irgalmasság; ez a három egységbe tartozik, és egymást élteti.
Az imádságnak ugyanis a böjt a lelke, a böjtöt pedig az irgalmasság élteti. Ne próbáljuk szétválasztani őket, mert nem választhatók el egymástól. Ha valakinek a lelkében csak az egyik van meg, vagy ha nincs meg valakiben egyszerre mind a három, az annyi, mintha egyik se volna benne. Tehát, aki imádkozik, böjtöljön is; aki böjtöl, irgalmasságot is gyakoroljon; hallgasson a kérő szóra, mert aki kér, azt szeretné, hogy meghallgatást nyerjen; Isten annak az embernek a kérését hallgatja meg, akinél mások kérő szava nem talál süket fülekre.
Aki böjtöl, értse meg a böjt szellemét. Érezzen együtt az éhezővel, mert aki éhezik, azt szeretné, hogy az Isten is együtt érezzen vele. Gyakorolja az irgalmasságot, aki magának is irgalmat remél. Buzgólkodjék, aki életszentségre törekszik. Aki azt kívánja, hogy adjanak neki, maga is adakozzék. Vakmerő módon kér az, aki megtagadja másoktól azt, amit önmagának követel.
Ember, légy önmagad számára az irgalmasság mintája. Ezért másokkal szemben éppúgy haladék nélkül, ugyanolyan módon és éppen olyan mértékben gyakorold az irgalmasságot, mint ahogyan, amennyire és amilyen gyorsan kívánod azt magadnak.
Tehát az imádság, az irgalmasság és a böjt legyen számunkra együttes oltalom Istennél: legyen együttes közbenjárónk és értünk való hármas könyörgés.
Amit tehát a gőg miatt elvesztettünk, szerezzük vissza böjtöléssel. Lelkünket böjtölés által tegyük áldozattá, mert a próféta tanúsága szerint ennél semmi kedvesebbet sem ajánlhatnánk fel Istennek, hiszen ezt tanítja: Áldozat Istennek a töredelmes lélek: a megtört és megalázott szívet Isten nem veti meg (vö. Zsolt 50, 19).
Ember, ajánld fel tehát lelkedet Istennek. Ajánld fel böjtölésed áldozatát, hogy tiszta, szent és élő áldozat legyen, amely magad számára is maradjon meg, de ugyanakkor legyen adomány Istennek. Nincs mentsége annak, aki ezt megtagadja Istentől; mert ha oda tudja magát adni, lesz mentsége.
Ha elfogadjuk a fentieket, akkor szóljunk most még az irgalmasságról. A böjt vetése nem sarjad ki, ha az irgalmasság azt nem öntözi, hiszen ha elapad az irgalmas lelkület, akkor kiszárad a lélekből a böjtre való készség is. Amit az eső jelent a termőföldnek, azt jelenti a böjtölő lelkületnek az irgalmasság. Nemesítse meg bárki bármennyire is a szívét, őrizze meg tisztaságban a testét, gyökeresen irtsa ki vétkeit, fűzzön bár koszorúba erényeket, de ha az irgalmasság folyamának árjával nem öntözi ezeket, az ilyen böjtölő nem gyűjt be gyümölcsöt.
Böjtölő, hiábavaló a te böjtölésed, ha hiányzik belőled az irgalmasság. Böjtölő testvér, csak az áramlik majd vissza bőségesen a te csűrödbe, amit irgalmasságod által előbb te kiárasztottál. Vigyázz tehát, ember, nehogy elveszítsd azt, amit magadnak akarsz megőrizni; azzal gyűjts magadnak, hogy másoknak bőségesen adsz. Ember, amit a szegénynek adsz, azt magadnak adod, mert nem lesz az a tied, amit másoknak oda nem adsz…”
Aranyszavú Szent Péterről saját szavai és a későbbi följegyzések alapján alkothatunk képet. A hagyomány megőrizte, milyen sajátos módon látta el püspöki feladatait.
Amikor Ravenna püspöke meghalt, utódot választottak, majd útra kelt Rómába egy küldöttség, hogy a jóváhagyást megszerezze és kérje a fölszentelést. Ezekben a napokban épp ott volt Rómában Imola püspöke diákonusával, Péterrel. Sixtus pápa pedig álmában látta Szent Pétert és tanítványát, Apollinarist, Ravenna első püspökét. Egy fiatalembert mutattak neki azzal, hogy Isten őt akarja ravennai püspöknek. Másnap megjelent a császárváros küldöttsége, de a pápa nem hagyta jóvá a választásukat, mert a jelölt nem hasonlított arra, akit álmában látott. Az egész küldöttséget szemügyre vette, de nem volt senki, akinek arca hasonlóságot mutatott volna. Erre Imola püspökét is maga elé rendelte a kíséretével. Alighogy meglátta Pétert, örömmel felkiáltott: ,,Ő az! Őt rendelte a Gondviselés Ravennába püspöknek!” Péter megijedt, a küldöttség csodálkozott, de amikor a pápa elmondta álmát, elfogadták döntését.
A karizmatikus szónok csakhamar megnyerte hallgatói szívét; sokakkal megesett, ami Ágostonnal Ambrus szószéke közelében: a szavak behatoltak a lélekbe, és a hallottakat nem lehetett semmibe venni, akarva-akaratlan hatottak: irigységgel telt udvaroncok vetélytársaikat előnyben részesítették; zsugoriak és fösvények szétosztották gyűjtött javaikat a szegények között. Vége szakadt az erkölcstelen játékoknak és táncoknak, a halódó antik világ e kísérőjelenségeinek. Tévtanok hívei megtértek és felvételüket kérték az Egyházba. Egy nap — amint olvashatjuk — a szószéken elhagyta a hangja: a túlzott erőfeszítéstől megbénultak a hangszalagjai. A nép hangosan feljajdult a templomban, és nem akart lecsillapodni. Sokan a nyolc hónap alatt, míg nem hallhatták, annyira szomorúak voltak, mintha személyes gyász érte volna őket.
Néhány részlet Aranyszavú Szent Péter beszédeiből
A hazatért tékozló fiúval ezt mondatta: ,,Mindent elveszítettem, amit csak egy fiú elveszíthet, de az Atya abból, ami őt Atyává teszi, semmit nem veszített el.”
Az évvégi népünnepélyek túlkapásai ellen így emelt szót: ,,Aki az ördöggel mulat, az nem ünnepelhet Jézus Krisztussal.”
Szentelése évfordulóján elmondta, hogy szerinte milyennek kell lennie a püspöknek: ,,Jól együtt kell működnie az állam vezetőivel, az öregek iránt tisztelettel kell viseltetnie, a fiatalokat jósággal és szeretettel kell megnyernie, a paptestvéreket és a gyerekeket pedig szeretnie kell; mindenben Krisztus szabad szolgájának kell bizonyulnia.”
A Miatyánkról ezt mondta egyik beszédében: ,,Krisztus azért tanított meg röviden imádkozni, mert gyorsan meg akarja adni, amit kérünk… Menjünk hát, gyermekeim, ahova az irgalom szólít, a szeretet vonz, a vágy hív! Istent, az Atyát érezze a szív, mondja a nyelv, szólítsa a lélek és minden, ami bennünk van, legyen nyitva kegyelmének, s ne a félelemnek, mert a bíró Atyává változott, s nem azt akarja, hogy féljük, hanem hogy szeressük.”
Az Imolaiak kegyeletes lélekkel eleget tettek nagy szülöttük utolsó kívánságának: a főoltár mellett helyezték el ereklyéit – minthogy akkor Attila hun király nyugtalanította Itáliát, – egyelőre csak csöndben, öt év múlva nagy ünnepélyességgel. Teste immár ott nyugodhatott az ő Kassziánja mellett, lelke pedig vele együtt az Isten-látó diadalmas egyház dicsőségébe ment.
A hit és erkölcs tanítása terén kifejtett tevékenységéért a homíliák doktoraként ismert kítűnő szónokot, Aranyszavú Pétert XIII. Benedek pápa emelte az egyháztanítók sorába 1729-ben. Ünnepét 1729-ben vették fel a római naptárba, december 4-re. 1969-ben áthelyezték július 30-ra.
Istenünk, ki Aranyszavú Szent Péter püspöködet a megtestesült Ige apostolává tetted, közbenjárására kérünk, engedd, hogy üdvösséged misztériumait a szívünkben szüntelenül szemléljük, és tetteinkkel tanúságot tegyünk róluk!
LEGYÉL TE AZ ÉLET – SZENTLÉLEK
Ha erőtlennek érezzük magunkat, – Legyél Te az erőnk Szentlélek.
Ha betegség gyengít, – Legyél Te a gyógyulásunk Szentlélek.
Ha kérdések gyötörnek, – Legyél Te a válasz Szentlélek.
Ha gondok kínoznak, – Legyél Te a bizalmunk Szentlélek.
Ha minden reménytelennek tűnik, – Legyél Te egy új kezdet Szentlélek.
Ha a halál közeledik, – Legyél Te az ÉLET, Szentlélek.
VENI SANCTE — IMA A SZENTLÉLEKHEZ
Jöjj Szentlélek Úristen!
Helyettesítsd csendes nyugalommal, – a bennünk lévő feszültséget.
Helyettesítsd csendes bizalommal, – a bennünk lévő aggodalmat.
Helyettesítsd erős hittel, – a bennünk lévő félelmet.
Helyettesítsd kegyelem édességével, – a bennünk lévő keserűséget.
Helyettesítsd ragyogó fényeddel, – a bennünk lévő sötétséget.
Helyettesítsd szerető melegeddel, – a bennünk lévő hideget.
Helyettesítsd fényességeddel, – a bennünk lévő éjszakát.
Helyettesítsd üdítő tavaszoddal, – a bennünk uralkodó hideg telet.
Egyengesd ferdeségünket.
Vedd el büszkeségünk élességét, – de mélyítsd el alázatosságunkat.
Gyújtsd meg szeretetünk tüzét, – de oltsd ki szenvedélyeink tüzét.
Tedd, hogy úgy lássuk magunkat, ahogy Te látsz minket.
Engedd, hogy úgy lássunk Téged, ahogyan azt Te kívánod.
Így legyünk boldogok a Te szavaid szerint:
„Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent!”