a) Két advent van, az egyiket ünnepeljük, a másikat éljük. Az egyik emlékünnepe a hálás kereszténységnek, mely beleéli magát a régi évezredek reményébe; a másik adventben mi magunk élünk, hogy megoldjuk a nagy jövendőség feladatát; e részben mi is homályban élünk, homályban, melyet a végesség, a földi lét, a gyarlóság vet szívre, észre s életre; e homály közös, benne élt Ádám, Ábrahám, Dávid, Izaiás, Ezechiel, Ker. sz. János, Szent Pál, Szent Gergely, Assisi sz. Ferenc, Szent Bernát, Szent Ignác és az utolsó jó lélek, mely tegnap elköltözött: mi is mindnyájan szabadulást keresünk; „Üdvözítőt várunk” – mondja Szent Pál –, ki elváltoztatja ez alacsony testi életet. Folyik a „salus”. A régiek várták a világosságot, s mi is várunk s imádkozunk: Lux perpetua luceat eis! A régiek keresték az Isten országát, hazájukat, s mi is mondjuk: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Úton vagyunk, keressük a jobbat, a megváltást. Ezért mondom: Advent van.
b) A mi sűrű adventi homályunk a tévely, a rossz világnézet, a babona, a helytelen fogalmak életről, társadalomról. Gondolok azokra az oltárokra, melyek Isten nevében állottak a földön, Molochra és Dagonra; mily borzasztó sarcot sarcolt ki az emberiségen a babona, mennyi fájdalmába került; mit szenvedett az emberiség „papoktól”, kuruzslóktól, zsarnokoktól, királyoktól! Orvosok égették, vagdalták a tudomány, bírák öldösték az igazság nevében. A tévely és a bűn nehézségei közt folyik most is az élet; homályban vagyunk s törekszünk a homályból ki.
c) Mily árnyékot vetett az emberi szívekre az eredeti bűn az érzékiség féktelenségében! Ezt az árnyékot nem oszlatta el rólunk senki. Ez ellenséges hatalom uralma alatt nyög Szent Pál s apostoli tekintélyével szerencsétlenségnek bélyegzi, mondván: Én szerencsétlen, ki szabadít meg e romlandó testtől? Világ fölött uralkodó hatalmasról szól az Irás: tele van a világ a test s a szemek kívánságával s az élet kevélységével.
Megnyilatkozásai különfélék. Megnyilatkozik mint büszkeség, kevélység, kegyetlenség, majd ismét mint önzés, kapzsiság s végül mint rothadás és testiség. Miféle béklyók azok, amelyek az erényre született szívet s lelket az alacsonyság gránitszikláihoz kovácsolják! Szent Pál az embert máshol „homo terrenus”-nak mondja. Ó de mennyire igaz, hogy földízű és sáros az ember.
d) Az eredeti bűn legsötétebb árnyéka végül a halál; megváltás ettől nincs. Ezen a kapun mindenkinek keresztül kell mennie s meg kell hódolnia az Isten zászlótartója, a halál előtt. Az ember érzi, hogy a halál fölséges hatalom; nem is tesz az emberre akkora benyomást sem a háborgó tenger, sem a tűzhányó vulkán, mint a halál. Felszabadulásunk ettől nincs. Ave Caesar, morituri te salutant! Mindenki ezzel lép a halál árnyékába, s ez a Caesar nem int soha, hogy kegyelmezzenek áldozatának. Igy vagyunk ezzel, s maga az Úr Jézus, a világ világossága sem vette le rólunk a sokféle homályt. Mégis kimondhatatlan nagy jót adott; világosságunk lett a sötétségben.
Ha az Úr Jézus jászola előtt térdelek, mily édes, mily kedves nekem az Isten! Milyen más Dávid király érzelmi világa! Milyen kemény az, mily bizalmas világ ez. Velünk van, köztünk van az Isten, az Emmanuel megjött. A meghitt boldogságnak végleges stádiumait még nem állította bele a világba, de a bizalomnak, szeretetnek, bensőségnek légkörét már megteremtette; testvérei közt van a filius hominis! Élek világosságából.