Beléptünk az egyházi évnek sajátosan vonzó és kedves szakába: az adventbe. Az advent négy vasárnapját megüljük szokott hévvel s azután ránk köszönt a szent vigilia, a legszentebb glóriás éjfél s a karácsony hárommisés ünnepe.
a) Mi ez az advent? ünnep; elmult idők emléke; régi korok létét, reményét, vágyát ünnepeljük benne. Antifónákat énekelünk, melyekben évezredek szenvedélyes fájdalma s reménye sír föl. Emlékezünk prófétákról. Beleállunk a szent homályba, s letakarjuk lelkünket évezredes viziók fátyolával. S miért tesszük ezt? Hogy annál lángolóbban örvendezzünk azon, hogy íme, íme abból a multból édes jelen lett. Elgondoljuk, hogy mennyi izzó vágy hasogatta az eget, míg kinyílt; de végre is kinyílt, s nekünk ez a fő; mennyi könny melegítette a földet, hogy tavasza legyen; de hát végre tavasz lett. Hála az Égnek. Úgy teszünk, mint az ingerkedő édesanya: eltakarja gyermeke elől arcát, azután ránéz, hogy mosolyra gyúljon. Mi vagyunk a „beati possidentes” ; mi a vágyak gyümölcseinek boldog élvezői! Nekünk megadta ezt az Úr!
b) De ez az advent, mely volt, figyelmeztet arra az adventre, mely van, melyben az Úr jövőfélben van. Jön felénk az Úr! A mi egész életünk advent. Ennek az adventnek karácsonya a halál után Krisztus kegyes és irgalmas arcára vetett tekintetünk; az az első tekintet, melyet a kegyelem állapotában kimult lélek az Úrra vet, befejezi az élet adventjét. Ó hát csak így legyen! Mitis atque festivus Christi Jesu tibi aspectus appareat. Lásd meg lelkem Krisztus kegyes és diadalmas arcát!
c) Míg meg nem halunk, életünk az advent jegyében áll! Mik a jegyei? 1. A homály. Az élet útjai a másik világba: homályos utak. Az ész éjben áll, a világnézetek bizonytalanok; kétség és haladás settenkednek körülöttünk. Ó, ki vezet el az éjben, biztos úton célunk felé?! Csakis az Anyaszentegyház. 2. Az advent második jegye a várakozás. Visszafojtott lélekzettel hallgatózunk, feszült figyelemmel nézünk széjjel s kérdezzük: hogyan vagyok lelkemmel s mikor halok meg? Nem nyughatunk meg végleg; ha elalszunk, erről álmodunk; ha üdvünk esélyeire gondolunk, lázba esünk. Reményeink oly nagyok. Prófétáink annyit beszéltek nekünk; lelkesedéssé fokozták reményeinket. 3. Harmadik jellege az „üdvözítő Istenbe” vetett hit és remény. „Deus ipse veniet.” Elsősorban ez nem a pokol, hanem a mennyország hite. Isten üdvözít! Ó bízzatok s vágyódjatok, imádkozzatok a vágyak háromezeréves imáival.
Az advent lelke nem passzív, hanem agilis, sürgető lélek; „öltsétek föl Krisztust”, hirdeti. Krisztusnak kell éltetekben, vagyis adventetekben kialakulnia! Az ember élete kifeszített kötél az állat s a szent közt; kötél az örvény fölött. Veszedelmes az átjutás. Az emberéletnek nagysága ép az, hogy nem cél, hanem csak híd! Feszüljön, lendüljön! Pszichológiája a törekvés, a munka s a küzdelem. A keresztény aszkézis sohase fajuljon restséggé és élhetetlenséggé. Ember küzdj és bízva bízzál.