„Advent van, s átjárja lelkem a szeretet és az emlékezés…
Drága Advent köszöntünk, Lelkünk téged epedve várt.
Hajnal fényed közöttünk hintsen szeretetet, és békét!”
Adventkor
Valami szépet szeretnék mondani,
a szivemet örömmel kitárni,
advent titkos, szent ünnepén.
Jézusom várlak. Leborulok én,
szivem hozom, gyermeki szivemet.
Jöttödre készits föl engem,
hiszen te vagy az örök szeretet.
Kezdetét vette az advent, amely a karácsonyra való lelki felkészülés négy vasárnapot felölelő időszaka.
Jézus születésének ünnepére való várakozást a böjt, a bűnbánat és a tettekben megnyilvánuló jócselekedetek mellett a kifejezetten csak erre az időre jellemző katolikus szertartások és szokások is segítik.
Az adventi készület hagyománya a 4. századból ered, amikor a vízkeresztkor tartott keresztelések előtt háromhetes előkészületi időt tartottak. A következő században ez a várakozás átalakult: már a karácsonyra, Krisztus megszületésének ünnepére készültek lelkileg a keresztények az ünnepet megelőző hat héten keresztül, ebből rövidült le a négy vasárnapot átívelő adventi időszak.
A három lila és egy rózsaszín gyertyával feldíszített adventi koszorú hagyománya a közös karácsonyvárást segíti, egyre inkább nemcsak a templomban, hanem a családokban és más közösségekben is. A gyertyák színei szimbolikus jelentőséggel is bírnak: a lila a bűnbánatra, a rózsaszín az örömre utal.
Az adventi időszakban a templomi oltárokat nem díszítik virággal, az orgona csak az énekek kíséretére szorítkozik, a miséző pap violaszínű miseruhát ölt.
Az advent egyik kedvelt szokása még a keresztény családok közös, úgynevezett Szent Család-járása. Ennek során egy kisebb közösség tagjai vagy több család gyűlik össze hétről hétre más-más otthonban a Szűz Máriát, Szent Józsefet és a gyermek Jézust ábrázoló kép előtt, hogy együtt imádkozzanak. A régen inkább vidéken elterjedt hagyományt egyre több városi plébánia honosítja meg, ezzel is a közösségteremtést támogatva.
Uram Jézus! te vagy az, kit a sötétségben bolyongó világ epedve várt!
E várakozás emlékezetét az adventi négy hét hajnalaiban üljük meg, a jámbor ősatyák buzgó óhajtásával könyörögve hozzád:
Jöjj el, édes Üdvözítőnk! szabadíts ki a bűn rabságából, melybe többszörös ígéretünk után is megint visszaestünk! Tudjuk, hogy már itt az óra az álomból fölkelnünk, mert most közelebb vagyon a mi üdvösségünk. A tudatlanság és tévelygés éjjele elmúlt, az igazság napja feltűnt benned.
Uram Jézus!
Áraszd ránk kegyelmedet, hogy elvetvén a sötétség cselekedeteit, a világosság fegyvereibe öltözzünk; mint nappal tisztességesen járjunk, szeplőtelen érzéssel, irigykedés nélküli szeretetben.
Ah mert te vagy az, ki egykor el fogsz jönni a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel, mikor jelek lesznek a napban és holdban és csillagokban, és a földön a népek szorongatása, a tenger zúgása és a habok fölháborodásakor; mikor elszáradnak az emberek azok félelme és várása miatt, mik az egész világra következnek. Te mondottad ezt, kinek beszédei az ég és föld elmúltával sem múlnak el.
Uram Jézus! tudjuk, hogy te vagy a világnak megígért váltsága, ki eljövendő valál, s így mást nem kell várnunk. Imádva ismerjük el isteni erődet, te vagy az, ki által a vakok látnak, a sánták járnak, a poklosok tisztulnak, a siketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek az evangélium hirdettetik.
Oszlasd el elménk vakságát, hogy tisztán láthassuk igazságod mennyei fényét;
segítsd föl gyarlóságunkat, hogy utaidon ingadozás nélkül járhassunk;
nyisd meg füleinket! hogy igédet mindenkor szívesen hallgassuk;
tisztíts meg minket a vétek szennyétől; támaszd föl lelkünket, ha talán a bűn halálába süllyedett volna;
add híven követnünk evangéliumodat, melyet üdvözítésünkre hirdetsz nekünk, kik isteni Fölséged előtt mindnyájan oly szegények vagyunk.
Őrizz meg a könnyelműségtől, hogy ne legyünk ingadozó nádszálak, melyeket az indulatok szele mindenfelé hajt; ne keressük a kényelem megrontó puhaságait, hanem mint előköveted, Keresztelő Szent János, önmegtagadással, keresztjeink szíves elviselésével készítsünk Neked utat szíveinkbe.
Közel vagy, Uram, hozzánk, azért örvendünk benned mindenkor, igen örülünk, semmin sem aggódva, hanem minden imádságban és könyörgésben kéréseinket hálaadással terjesztjük isteni színed elé; hogy a te békességed, mely felülhalad minden értelmet, oltalmazza meg szíveinket és elménket tebenned, Uram Jézus Krisztus! kit a próféták megjövendöltek, kit a pusztában kiáltó szent hírnököd oly szívrendítve és alázatossággal hirdetett, arra sem tartva magát méltónak, hogy sarud kötelékét megoldja.
Ő a bűnbánat keresztségét hirdette a bűnök bocsánatára; add kegyelmedet, Uram Jézus! hogy kik a te szent keresztséged által új teremtmények lettünk, de lelkünk tiszta ártatlanságát bűneinkkel elvesztettük, töredelmes bűnbánat által méltólag elkészítsük utadat, egyenesekké tegyük ösvényeidet, betöltve minden hiányt, megalázva a kevélység minden hegyét, elegyengetve a gyarlóság minden göröngyeit, és szívünk darabos utait simákká téve:
hogy megláthassunk és méltán elfogadhassunk téged, Isten Üdvözítőjét.
Jöjj el, jöjj el, édes Üdvözítőnk, s maradj nálunk mindörökké. Ámen.
HA CSENDBEN LENNÉL…
Ha csendben lennél… Lenne rá okod, tán felfigyelnél, mint a pásztorok.
Ők hallottak és láttak, mert lehet az éjszakában angyaléneket
hallani, csak a lélek csendje kell hozzá, mikor nem ember énekel,
mikor felülről jön az üzenet, mikor Valaki nyitja füledet,
s az Ég, a Föld, a Lélek, az anyag beszélni kezd mind, vagy visszhangot ad.
Ha csendben lennél, szinte hallanád a molekulák termikus zaját,
sőt hallanád – a földi zaj helyett – égi Igét és angyaléneket,
szívig elérőt és csodálatost, s véget nem érő ünnep jönne most!
Urunk, Jézus Krisztus, teremts bennünk csendet, hogy az adventi időben rád, a te szavadra, útmutatásodra, szeretetedre figyelhessünk. Teremts bennünk csendet, hogy lelkünk mélyén meghalljuk bűnbánatra hívó szavadat! Teremts bennünk csendet, hogy meghalljuk az adventi örömhírt: emberként fogsz megszületni. Teremts bennünk csendet! A hit ajándékát elfogadó csendet. A te titkaidat elfogadó csendet. A te szeretetedet elfogadó csendet. A megváltó érkezését váró csendet. A lélek mélyén megszülető öröm csendjét. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
Jöjj népek Megváltója.
Jöjj Urunk Jézus, és örvendeztess meg minket isteni jelenléteddel.
Szükségünk van tanácsra, segítségre, oltalomra.
Jöjj hát és gyógyítsd meg vakságunkat !
Jöjj és segíts minket emberi gyengeségünkben !
Jöjj, isteni dicsőség fényessége !
Jöjj Isten ereje és bölcsessége, világosítsd éjszakánkat nappallá, oltalmazz a veszélytől, gyógyítsd vakságunkat, erősítsd bennünk a bátorságot, vezess bennünket kézenfogva, akaratod szerint földi vándorlásunkban, míg föl nem veszel minket az örök városba, amelyet magad készítettél nekünk.
Xavéri Szent Ferenc
„Mindent Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek javára.”
„Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram.”
„Advent kezdetén, amikor Isten születésének ünnepére készülünk, az Egyház elénk tárja Xavéri Szent Ferenc alakját, hogy emlékeztessen, Krisztus nem születik meg nélkülünk, nekünk kell elvinnünk Őt a világba, a mi életünknek kell evangéliummá válni a másik ember számára.”
1525 őszén egy előkelő megjelenésű és büszke magatartású ifjú érkezett Párizsba. Rangtársai legtöbbjével ellentétben nem mulatni és szórakozni, hanem tanulni jött. Fényes karrierről, egyetemi tanárságról és a világot betöltő hírnévről álmodozott. Nem egészen alaptalanul. Mert a főrangú származáson, fényes tehetségen, nagy vagyonon és megnyerő megjelenésen át mindene megvolt, amitől a tudományos pályán előrehaladást remélhetett.
Mindjárt megérkezése után a Szent Borbáláról nevezett kollégium tagjai közé lépett és szívós kitartással vetette rá magát a bölcselet és hittudomány tanulmányozására. Az ifjú jövevény a navarrai baszk főnemesség egyik legreményteljesebb sarja, Xavéri Ferenc volt, aki apai részről a nagyhírű Jasso (Yassu), anyai részről pedig a nem kevésbé tekintélyes Xavéri- és Azpilcuetai családból származott.
Ferenc 1506. április 7-én született a Pampelunától hat óra járásnyira fekvő Xavér várában. Szülei megfelelő tanítók fogadásával gondoskodtak róla, hogy már odahaza megszerezze a magasabb tanulmányokhoz a szükséges előismereteket. Mikor Párizsba került, már meglehetősen előre haladt a bölcseleti tanulmányokban. Szerencsétlenségére azonban az egyetemen egy romlott lelkű tanár keze alá került, aki őt is, mint többi hallgatóját, mindenáron el akarta terelni a tiszta erkölcs útjáról.
Ferenc, akiben a szertelen ambícióval együtt nemesebb és mélyebb érzések szunnyadtak, undorodva utasította vissza a próbálkozást és ettől fogva még nagyobb gonddal vigyázott ártatlanságának megőrzésére.
A Gondviselés azzal jutalmazta állhatatosságát, hogy már a következő évben megfelelő mestert rendelt melléje a nagytudományú és jámboréletű de Pena János személyében. Ennek vezetése alatt aztán olyan rohamosan haladt a tanulmányaiban, hogy már 1530-ban a bölcselet doktora lett, és kevéssel rá a Beauvais Kollégiumban egyetemi tanszéket nyert. Közben lelki életében is nagy változás állt be, büszke világfiból fokozatosan alázatos szentté alakult. Ebben Loyolai Szent Ignácnak volt nagy szerepe.
A nagy spanyol rendalapító 1529-ben jött Párizsba és a Gondviselés rendeléséből éppen Xavéri Ferencnek és barátjának, Faber Péternek lett a szobatársa. Éles szemével rögtön meglátta a nagyratörő ifjú lelke mélyén rejlő természetfölötti kincseket és igyekezett őt megnyerni.
Ez azonban nem ment könnyen. Ferencet ugyanis abban az időben merőben világias célok éltették, legfőbb ambíciójának a tudós pályán való érvényesülést tekintette.
Ignác közeledését hideg tartózkodással fogadta. De a lelkek nagymestere kifogott rajta: mások előtt dicsérettel és elismeréssel szólt tehetségéről és szeretetre méltó udvariasságáról, többeket rábírt előadásainak meghallgatására, sőt egy alkalommal pénzzavarából is kisegítette. Még nagyobb szolgálatot tett neki azzal, hogy idejekorán felhívta figyelmét a körülötte settenkedő eretnekségre, mely már-már hálójába kerítette. Lassankint a jég megtört, Ferenc egyre nagyobb bizalommal közeledett tizenöt évvel idősebb barátjához.
Mikor pedig Ignác egy bizalmasabb beszélgetés során felvetette előtte az evangélium nagy sorsdöntő kérdését:
„Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja”, egyszerre felderengett előtte egész eddigi életének és célkitűzéseinek hiábavalósága. Hiúsága szétfoszlott, helyén kigyúlt az egy szükséges keresésének szent lángja. Most már egészen Ignác lelki vezetésére bízta magát. Így a fiatal egyetemi tanár szinte észrevétlenül belekerült azoknak az eseményeknek sodrába, melyek kevés idő múlva a jezsuita rend megalapítására vezettek.
1534. augusztus 15-én a montmartre-i Chapelle du Saint Martyre-ban ő is megfogadta, hogy az evangélium terjesztése végett a Szentföldre megy, és onnét hazatérve minden erejét és tehetségét a római pápa rendelkezésére bocsátja. E fogadalmának megfelelően 1536. november 15-én nyolcadmagával Lotharingián és Németországon át Velencébe indult. Itt vette fel az egyházi rend szentségét az arbei püspök kezéből, de első szentmiséjét csak negyvennapi visszavonultság és szigorú vezeklés után merte bemutatni. Mivel közben kiderült, hogy a szentföldi út terve az akkor dúló török-velencei háború miatt kivitelezhetetlen, a következő télre Bolognába vonult és itt minden idejét prédikálással, gyóntatással és a betegek ápolásával töltötte.
Bolognából később Rómába ment, hogy Faber Péter társaságában átvegye a San Lorenzo in Damaso templom lelki vezetését. Itt érte III. János portugál király levele, melyben a király néhány alkalmas hithirdetőnek Indiába való küldését kérte Szent Ignáctól. A rendalapító mindjárt Ferencre gondolt, aki a portugál követ kíséretében útra is kelt Lisszabon felé.
Miután közben III. Pál pápától legátusi kinevezést nyert, 1541. április 7-én de Sousa Alfonz indiai alkirály társaságában elindult nevezetes útjára, mellyel örök időkre beírta nevét a katolikus hitterjesztés történetébe. Útja nem volt sima lefolyású, mert az Indiai-óceánon dühöngő viharok miatt több, mint fél évig a nyugat-afrikai Mozambikban kellett vesztegelnie. Így India földjét teljes tizenhárom hónapi vergődés után csak 1542. május 6-án érte el. Itt első dolga volt, hogy alázatosan odaborult Albuquerque János goai érsek lábához, bemutatta neki apostoli felhatalmazását és kijelentette, hogy mindenben az ő utasításaihoz akarja magát tartani.
Az érsek teljes cselekvési szabadságot engedélyezett neki. Azonnal munkához látott. Kis csengettyűvel kezében végig járta Goa utcáit és fölszólította a szülőket, hogy engedjék hozzá gyermekeiket hitoktatásra. Mikor aztán már jó sok gyermek volt körötte, elvitte őket a közelben levő Mária-kápolnába és ott magyarázni kezdte a katekizmust és egyben jó magaviseletre intette őket.
Így ment ez napról napra, hétről hétre. A gyermekek száma rohamosan emelkedett, és nyomukban a felnőttek is érdeklődni kezdtek a fáradhatatlan tanító oktatásai iránt. Ferenc sietett megragadni a jó alkalmat, és beszédeiben keményen megrótta a bevándorolt portugál lakosság kicsapongásait és a királyi tisztviselők zsarolásait. Szavának csodálatos visszhangja támadt. Alig három hónappal megérkezése után már azt jelentette Rómába, hogy annyian jönnek hozzá gyónni, hogy tíz ember munkájával sem tudná valamennyit kielégíteni. Még fontosabb volt, hogy néhány nagylelkű jótevő segítségével még 1542-ben sikerült megnyitnia a goai Szent Pál Kollégiumot, mely a bennszülöttek nyelvét értő hithirdetőket volt hivatva nevelni.
Goából a félsziget délnyugati csücskén fekvő Halászpartra távozott, kisebb megszakításokkal közel másfél évig időzött a primitív halászok között. Ez alatt malabári nyelvre fordította a katekizmust, leírta és kívülről megtanultatta a fontosabb imádságokat, főleg pedig prédikált és keresztelt. Volt nap, mikor egy egész falut megkeresztelt. Nem csoda, hogy ez az emberfeletti munka megviselte szervezetét.
„Karom sokszor belefájul a keresztelésbe -írja 1544. január 15-én kelt levelében -, torkom bereked, és nem tudok beszélni, annyiszor el kell ismételnem az imádságokat és annyiszor kell hallgatóim elé állítanom a keresztény ember kötelességeit.”
A braminok, a hindu papok természetesen minden módon akadályozni igyekeztek munkáját, és mikor látták, hogy szépszerével nem boldogulnak, gazdag ajándékokkal próbálták elvonulásra bírni. Ő azonban leleplezte csalásaikat és bálványaikat ledöntötte. Nem kevésbé bámulatos eredményeket ért el a Halászparttal szomszédos Travancor tartományban. Itt történt meg először, hogy beszédeit olyan emberek is megértették, akiknek nyelve merőben különbözött az általa használt parav nyelvjárástól. Prédikációival és csodatetteivel rövid idő alatt egész törzseket nyert meg a kereszténységnek. Egyetlen hónapban körülbelül tízezer embert keresztelt meg.
1545-ben Ceylon és Manar szigeteket kereste fel, majd Mailapuron, a mai Madrason át Malakkába, a távol-kelet legromlottabb városába indult. Kis csengetyűjével maga köré gyűjtötte a gyermekeket és hangos szóval felszólította őket: „Imádkozzatok azokért, akik halálos bűnben élnek”.
Mikor aztán már elég gyermek és felnőtt gyűlt köréje, a meggyőződés ellenállhatatlan erejével szólni kezdett Isten irgalmasságáról és a bűn utálatosságáról. Az eredmény itt sem maradt el, számos keresztény, pogány, sőt zsidó megtért.
1546 elején a Molukki szigetcsoportra ment át, hogy Amboina- és a Moro szigetek újkeresztény lakóit megerősítse hitükben és egyúttal új missziós központokat létesítsen. Ez a cél vezérelte Ternate-szigetre is, ahol többek közt Neachile királynét, három király anyját is sikerült megnyernie a kereszténységnek.
Azután ismét Malakkába tért és tovább folytatta abbamaradt művét. Lassanként egészen megváltoztatta a kicsapongásairól hírhedt város arculatát. Második malakkai időtöltése alatt hallott Ferenc japán felfedezéséről is. A hír hatása alatt eltökélte, hogy személyesen viszi meg a messze távolban fekvő országba az evangéliumi jó hírt. Előbb azonban visszatért Elő-Indiába, ismételten meglátogatta Goát, Basseint, Cochint, Ceylont és a Halászpartot, és a már meglevő jezsuita kollégiumokat és misszióstelepeket külön indiai provinciában egyesítette, melynek ő lett az első provinciálisa (tartományfőnök, kolostori elöljáró).
Miután így mindent jól elrendezett, 1549. április 14-én Anger Pállal, az első japán kereszténnyel és két szolgájával a mikádó országába indult, hová éppen Nagyboldogasszony napján érkezett meg. Első állomása Szatszuma ország kikötője, Kagosima volt. Az ország fejedelme nagy tisztességgel fogadta és teljes szabadságot adott neki az evangélium hirdetésére.
Anger segítségével japánra fordította a katekizmus kivonatát, és mikor már valamennyire törte a nyelvet, kidolgozott és szóról-szóra megtanult egy beszédet és ezzel elindult térítő útjára. Eleinte nagyon sok nehézséggel kellett megküzdenie: a műveltek kinevették beszédéért, a bonzok, a pogány papok pedig minden lehetséges módon áskálódtak ellene. De idővel mégis megtört a jég: a város lakói közül lassanként mintegy százan megkeresztelkedtek.
A bonzok izgatására azonban már a következő évben el kellett hagynia Kagosimát. Ekkor a szomszédos Firandába ment, és miután itt virágzó hitközségeket alapított, elhatározta, hogy az ország viszonyainak tüzetesebb kipuhatolására egészen Meákóig, a mikádó székvárosáig előrehatol. Mivel a hosszú útra nem volt pénze, úgy segített magán, hogy egy utazó társasághoz szegődött málhahordónak. Meákóban azonban hamarosan meg kellett győződnie, hogy az aratás ideje még messze van.
Visszatért tehát Firandába, majd Amanguccsin és Bungon át hazaindult Goába. De az Úr házáért égő szent buzgósága nem hagyta őt nyugodni. Mivel látta, hogy a japánok életmód, műveltség és vallás tekintetében teljesen a kínaiaktól függenek, elhatározta, hogy Kínán keresztül kísérli meg az ország megtérítését.
Alig kéthónapi goai tartózkodás után ismét Malakkába hajózott. Sok nehézség leküzdése árán 1552 őszén szerencsésen el is jutott a Makaó átellenében fekvő Szancsán-szigetre, az egyetlen helyre, ahol a kínaiaknak szabad volt az idegenekkel érintkezni. De tervét mégsem tudta megvalósítani, mivel az a kínai ember, akinek a megbeszélés értelmében át kellett volna csempésznie a határon, cserbenhagyta. Közben a kíséretében levő laikus testvér és a portugál hajósok is visszafordultak Malakkába. Így egészen magára maradt.
Ebben a teljes elhagyottságban tört rá a halálos betegség. Pap, orvos és betegápoló nélkül, csupán két tehetetlen kínaival az oldalán vergődött több napon át egy karókból és gallyakból összetákolt nyomorúságos viskóban, míg a könyörületes Isten december 2-án meg nem váltotta szenvedéseitől.
Haláltusájában állandóan Jézus nevét emlegette, és kínai szolgája számára ismeretlen nyelven beszélt, valószínűleg baszk anyanyelvén.
Tetemét az ott maradt portugál hajó elvitte Goába, ahol az ottani nagy templomban ünnepélyesen eltemették. Holtteste évszázadokon keresztül épen megmaradt.
Közben már útban volt India felé Loyolai Ignác levele, amelyben „a szent engedelmesség nevében” visszahívta Ferencet Európába. Nem tudjuk, hogy Ignác miért tette ezt. Lehet, hogy Ferenc vállalkozásai túl merésznek tűntek neki, de valószínűbb, hogy a már halálának közelségét érző Ignác Ferencet szerette volna látni utódjául. Ferencet Ignác levele már nem találta életben. Negyvenhat éves korában halt meg, alig tíz évet működött misszionáriusként.
Így halt meg az újkor legnagyobb misszionáriusa, aki az apostolok ideje óta talán legtöbbet tett a kereszténység terjesztése érdekében. Nemcsak tevékenységében, hanem egyéniségében is az apostolokra emlékeztetett. Rettenthetetlen bátorság, szívós kitartás, nagyszerű szervező képesség, mélységes hit és kifogyhatatlan leleményes emberszeretet jellemezték. Élt-halt a lelkek üdvösségéért.
„Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram”, ez volt állandó imádsága. A lelkekért mindenre kész volt, és tudott mindenkinek mindene lenni. Elvegyült a katonák közé, barátságosan elbeszélgetett velük arról, ami érdekli az ilyen embereket. A nagy bűnösöket külön türelemmel édesgette magához. Csekély penitenciát szabott rájuk, és annál keményebbet vállalt helyettük. Így határtalan bizalmat keltett. A legmegrögzöttebb bűnösök is előbb-utóbb meghódoltak ennek a kifogyhatatlan emberszeretetnek.
Alázatosságánál is nagyobb volt Istenbe vetett bizalma, mely soha, még a legnehezebb körülmények közt sem rendült meg. Hűségét azzal jutalmazta az Úr, hogy csodatevő hatalommal tüntette ki, és a nyelvek adományán kívül megadta neki a betegek gyógyításának és a halottak feltámasztásának kegyelmét is.
Amerre csak megfordult, mindenütt rendkívüli jelek hirdették jelenlétét. Sőt még halála után sem szűnt meg csodákat művelni. Mikor holttestét 1553. március 22-én Malakábba vitték, a városszerte dühöngő pestis, mintha csak elvágták volna, egyszerre megszűnt.
Xavéri Szent Ferenc a jezsuita misszió tulajdonképpeni megalapítója, ugyanakkor az újkori misszió történetének legnagyobb alakja is volt. Sok kérdésben – mert elsőként szerzett személyes tapasztalatokat – alapvető fölismerései voltak. És a példája ezreket vonzott maga után a missziókba.
Ünnepét 1623-ban, a szentté avatását követő évben fölvették a római naptárba, december 3-ra.
Jelenleg az Egyház az összes missziók mennyei patrónusát tiszteli Xavéri Szent Ferencben.
Olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából
Olvasmány Xavéri Szent Ferenc áldozópapnak Szent Ignáchoz írt leveleiből…
Bejártuk az új keresztények falvait, azokét, akik néhány éve részesültek a keresztény vallás szentségeiben. Ott portugálok egyáltalán nem laknak, mert az a föld igen terméketlen is, szegény is. A bennszülött keresztényeknek nincsenek papjaik, és nem is tudnak egyebet, mint azt, hogy ők keresztények. Nincs, aki misét mondjon nekik; nincs, aki a Hiszekegyet, a Miatyánkot, az Üdvözlégyet vagy a Tízparancsolatot tanítsa nekik.
Amióta idejöttem, egyáltalán nem pihentem: szorgalmasan körüljártam a falvakat, és megkereszteltem minden gyermeket, aki még nem volt megkeresztelve. Köztük rengeteg olyan csecsemőt is, akik – mint ahogy mondani szokás – még azt sem tudják, miben különbözik jobb kezük a baltól. A nagyobbacska gyermekek pedig a zsolozsmát elmondani vagy enni és pihenni sem hagytak, csakhogy valamilyen imádságra tanítsam meg őket. Ekkor kezdtem megsejteni, hogy ilyeneké a mennyek országa.
Minthogy ilyen szent követelést kegyetlenség lett volna visszautasítanom, a keresztvetésen kezdtem, aztán az Apostoli Hitvallást, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet véstem emlékezetükbe. Megfigyeltem, hogy nagy tehetség van bennük; és ha lenne valaki, aki keresztény tanításra oktatná őket, kétség nélkül, igen jó keresztényekké válnának.
Ezen a vidéken sokan csak azért nem lesznek keresztényekké, mert nincs, aki keresztényekké tegye őket. Nagyon sokszor eszembe jutnak az európai egyetemek, különösen a párizsi; szeretném végigrohanni, és válogatás nélkül szerte kiabálni, hogy azokat, akikben több a tudomány, mint a szeretet, így döbbentsem meg:
„Jaj, a lelkek milyen nagy száma van kizárva a mennyországból a ti bűnötök miatt, és jut kárhozatra!”
Bárcsak ennek a feladatnak is annyira nekifeküdnének, mint a tanulmányaiknak, hogy számot tudjanak adni Istennek a tudományukról és a rájuk bízott talentumokról.
Ez a gondolat ugyanis arra indítaná legtöbbjüket, hogy – miután elmélkedtek Isten ügyéről – törekedjenek meghallani lelkük mélyén az Isten szavát, és feledve az egyéni kedvteléseiket meg pusztán az emberi dolgokat, mindenestül Isten útmutatására és döntésére bízzák magukat. Szívből így kiáltanának: „Itt vagyok, Uram! Mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9, 6 Vulg.) Küldj oda, ahová csak kívánod, akár még Indiába is!
„…Annak ellenére, hogy eltelt kétezer év Jézus születése óta, embermilliók élnek úgy a világon, mintha „Krisztus előtt” lennének, ugyanis nincs senki, aki apostolkodna köztük. Advent kezdetén, amikor Isten születésének ünnepére készülünk, az Egyház elénk tárja Xavéri Szent Ferenc alakját, hogy emlékeztessen, Krisztus nem születik meg nélkülünk, nekünk kell elvinnünk Őt a világba, a mi életünknek kell evangéliummá válni a másik ember számára – írta Arkadiusz Nocoń…”
Xavéri Szent Ferencet többnyire vándorbottal, kezében kis feszülettel vagy nyomorúságos kunyhóban, magára hagyott haldoklóként szokták ábrázolni. Közbenjárását tengeri utazások során, pestisjárvány idején, a halál óráján kérik. Nápoly városa 1656-ban dühöngő pestis idején kezdte patrónusként tisztelni – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában.
„…1709-ben, a pestisjárvány idején Buda is védőszentjének választotta. Magyarországi tiszteletének egyik első nyoma Szepes fogadalomból épült Xavér-kápolnája, Bársony György prépost felajánlása (1669). A XVIII. században épült magyarföldi jezsuita templomok közül őt választotta pártfogóul Trencsén (1684), Szakolca (Skalica) (1724), Rozsnyó (1660 táján) és Besztercebánya. Ez utóbbiból később püspöki székesegyház lett, a szentből az új egyházmegye patrónusa. Kőszeg középkori Jakab-temploma a barokk időkben a jezsuitáké volt, egyik kápolnáját neki szentelték. Népszerű szentelménnyé vált a Xavér olaja (oleum de lampade Oberburgensis S. Xaverii) – messze földről is eljöttek érte…”
Xavéri Ferencet 1622-ben avatta szentté, Loyolai Szent Ignáccal együtt, XV. Gergely pápa, XI. Pius pápa pedig kinevezte őt a missziók fővédnökének. A 17. és 18. században Magyarországon épült számos jezsuita templom homlokzatán vagy oltárain mindenütt ott látjuk Ignác és Ferenc szobrait, egymás mellett vagy egymással szemben.
Ferenc karereklyéjét a római Gesu-templomban őrzik. Amikor kispapként négy évig a római Gesu-templom melletti rendházban laktam, Szent Ferenc ünnepén, december 3-án este mindig felmentem a rendházból nyíló templom karzatára, és onnan néztem a Propaganda Fide kollégiumból szentségi áldásra odajövő papnövendékek hosszú sorát. Voltak közöttük afrikaiak, indiaiak, japánok, de még kínaiak is. A kíniakhoz Ferenc nem jutott el, de ők most eljöttek hozzá, hogy, a többiekkel együtt, leróják hálájukat és kimutassák szeretetüket.
Hosszú út vezetett az ódon navarrai Javier-vártól Sangcsoan szigetének kunyhójáig. Tele volt ez az út ujjongó örömökkel és nagy szenvedésekkel. De Ferenc élete végén biztosan azt érezte, hogy megérte. Arra tette rá életét, amit fiatal egyetemista korában Ignác nyomán fogadott:
„Mindent Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek javára.”
Ezért nemcsak jezsuitáknak, hanem minden mai kereszténynek is szólnak Jézus Társasága mostani rendfőnökének, Peter Hans Kolvenbachnak szavai, amelyeket a rend legutóbbi általános rendgyulését befejező szentmisén mondott:
„Ez a rendgyűlés Xavéri Szent Ferenc oltára előtt ér véget: elismerjük, hogy Társaságunk jelenlegi helyzetében mind nagyobb szükségünk van az ő missziós szenvedélyére, hogy nagyobb lelkesedéssel és erővel hirdessük Krisztus küldetésének szolgáiként az Úr evangéliumát, a teljes evangéliumot és csak az evangéliumot.”
Istenünk, Te Xavéri Szent Ferenc áldozópap igehirdetésével számos népet térítettél a hitre. Add, hogy az Ő buzgó hite lángoljon híveid lelkében, és az Anyaszentegyház örömmel lássa maga körül sok hűséges gyermekét.
A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.