a) A mély lelkek hálásak; fölértik, hogy a jót elsősorban a hála jó érzelmével kell viszonozni. Nagy jó ez is. A szentgyónás után a hálaadás nagy kegyelem s mélyenjáró érzelmek útja. Szívünk átérzi azt a végtelen kegyet, hogy Isten megbocsátott; hogy levette róla a terhet, mely láncnál rémesebb; megmosott vérében; fölemelt, megkoszorúzott, megdicsőített. Ó, ki érti föl a kegyelem titokzatos működését, mely belénk szivárgott s fölélesztette új tavaszra, örök életre lelkünket? Azért „canet juxta dies juventutis suae”; ifjúságának himnusát zengi. Erre nevelem magam pontosan és híven.
b) Lelkemet átjárja a megnyugvás édes érzete, megszállja a mély, fölséges béke, melyet Isten ígér; valami abból, amiről a próféta szól: „Vajha parancsaimra figyelmeztél volna, békességed leend, mint a folyóvíz és igazságod, mint a tenger örvényei” (Izai. 48,18). Ezt élvezem, ettől lesz lelkes a lelkem s édes a hangulatom; azért kell énekelnem, hálát adnom, köszönetet mondanom…!
c) Szívem mély érzelmeivel adok hálát; a lelkemet adom. – Bűnöm láncát Isten repesztette szét; szabad vagyok már, hogy neki adjam át magam. Az odaadás tette az én hálám. – A toblachi gróf bezárta várának félreeső tömlöcébe egyik ellenségét s megfeledkezett róla úgy, hogy a szerencsétlen éhenhalt. Ezért azután Rómába ment bűnbocsánatért, nehéz vasláncot kovácsoltatott nyakára s lábaira, s azzal járt-kelt élte végéig; azzal halt meg. Mily öröme lett volna, ha az Isten angyala leveszi róla e láncot bűnbocsánata jeléül! Mily hálát adott volna! Isten az én láncaimat levette rólam; énekelek!