Eltulajdonítás
Kétféleképpen lehet valakit birtokától megfosztani: erőszak nélkül, ez a lopás, vagy pedig erőszakkal és ennek rablás a neve. Ez utóbbi még egy külön bűnt, ti. igazságtalanságot is tartalmaz a tulajdonos személye ellen, akit a rabló mint jelenlevőt súlyos fenyegetéssel vagy tettlegességgel megfélemlített s birtokának kiszolgáltatására kényszerített. Ezt a körülményt természetesen a szentgyónásban is meg kell említeni. Egyébként azonban a rablás a lopással egyforma erkölcsi elbírálás alá esik, miért is különös tárgyalásába nem bocsátkozunk.
A lopás
A lopás vagyis másénak eltulajdonítása annak tudta és ésszerű akarata nélkül egyike a legelterjedtebb s legveszedelmesebb vétkeknek, melyek az emberi társadalom testén rágódnak. Mérhetetlen sok léleknek okozza bukását, kárhozatát. A tolvajokkal ugyanis, főleg mióta az emberi törvényhozás velük túlhumánusan s enyhén bánik, telve a világ s lehetetlen volna számukra elég börtönt építeni. Mert nem csupán a zsebmetszőket s enyveskezű cselédeket stb. illeti meg méltán a tolvaj név, hanem csaló kereskedőket, áru-, élelmiszerhamisítókat is, továbbá a nem fizető munkaadót, a henyélő munkást, kötelességét nem teljesítő hivatalnokot, az uzsorást stb. stb., kik mind illetéktelenül jutnak nyereséghez.
Mint mindennek manapság, úgy a tolvajoknak is megvannak a maguk specialistái. Vannak ékszer-, ló-, automobil-, kabát-, ernyő-, vasúti tolvajok. Vannak sikkasztók, nem fizető adósok, rosszhiszemű, hanyag kölcsönkérők stb. Vannak kitűnő nemzetközi koldusszervezetek, sőt tolvajbandák szakiskolákkal, „noviciátus”-sal, próbákkal, alapszabályokkal, sőt nyugdíjjal.
Vannak aztán úri tolvajok, kik fényes bankettekén zsebrevágják az ezüst evőeszközöket, megrakják magukat szivarral, cigarettával, sőt hoznak magukkal pléhzsebet is, finom aszúborok számára.
Nagy szégyenfolt ez romlott társadalmunk arcán, kiütés, mely elárulja a belső szenvedélyek dúló, bomlasztó lázát, mely a keresztény közszellem aláhanyatlásával szinte természetszerűleg megint csak erőre kap s az emberiség életerejét elfonnyasztja.
Hol vannak azok az idők, midőn még Plinius így írhatott a keresztényekről Traján császár elé terjesztett jelentésében: „A keresztények oly emberek, kik magukat ünnepélyesen kötelezik, hogy minden gonosztettet elkerülnek, soha lopást, házasságtörést, hamis esküt nem tesznek, soha szavukat meg nem szegik, a reájuk bízott jószágot el nem tulajdonítják”. (Plinius: Epist. ad Trajanum.)
A keresztény középkor a mi felfogásunk szerint szinte túlzott szigorral bánt el a tolvajokkal.
Luitprand longobárd király a tolvajnak, rablónak haját, szakállát levágatja. (A legnagyobb szégyen volt ez akkorában!) Megostoroztatja őket, bélyeget süttet a homlokukra, földalatti börtönbe záratja. (Stolb R.: Geschichte. XXII.)
Balduin jeruzsálemi király törvényt hoz: „Aki hat pénz értéken felül lop, egyik keze, egyik lába, egyik szeme elvétessék. Ha kisebb volt a lopás, tüzes vassal bélyeg nyomassák a homlokára s kikorbácsolandó a városból. Ha ismét lop, több tagja is levágandó”. (Michaud: Geschichte d. Kreuzz. II.)
Wittekind király lova tolvaját oszlophoz szegeztette, megköveztette, aztán felakasztatta. Hármas halál volt ez!
A régi angol törvény szintén akasztással büntette, aki 12 fillérnyi összeget lopott.
De a rettenetes szigor eredménye is mesével határos volt. Így pl. Alfréd angol király arany karperecet akasztat ki az országút mentén s a helyén maradt. Ha az utas erszényét elvesztette, egy hónap múltán is visszamehetett érte s megkereshette azt. (Lingard. I. 218.)
A lopás minden formájában, még ha magát mint világnézeti rendszer mutatja is be, ahogy ezt a kommunizmus alakjában tette, mindig bűn s így rút és becstelen.
Isten kinyilatkoztatott igéje sokszor felemeli ellene tiltakozó szavát s kárhozattal fenyegeti a tolvajok s rablók minden fajtáját. „Ne csaljátok meg magatokat… sem a tolvajok … sem a ragadozók nem fogják bírni az Isten országát” (1Kor 6,10), úgymond az Úr.
Hogy pedig hitünknek másik forrását, a szent hagyományt is megszólaltassuk, elég legyen idéznünk néhány gyönyörű részletet a szentatyák prédikációiból: „Tolvaj, gondold csak meg, mit nyertél és mit vesztettél. Amit nyertél, annak arany a neve, amit vesztettél, azt meg hitnek, vagy tulajdonképpen Istennek hívják. Hasonlítsd most már össze a hitet, az Istent az arannyal. Arra gondolsz, amit nyertél, arra pedig, amit vesztettél, nem gondolsz?” (Szent Ágoston)
„Ha már az üres kéz (amely ti. jótetteket nem tud felmutatni) tűzre kerül, mi vár akkor a tolvajra? Vajon mi lesz azzal, aki idegen jószághoz nyúlt, ha az is örökre fog égni, aki a sajátjából nem adott? És ha irgalom nélküli ítélet vár arra, ki irgalmasságot nem cselekedett, minő ítélet vár arra, aki még lopott is?” (Szent Fulgencius)
Egyébként is alig van vétek, mely oly hamar s korán felébresztené s oly hatalmas háborgásba hozná az ember szívébe írott isteni törvényt, a lelkiismeretet, mint a VII. parancs megsértése.
Szent Makár tehenének tolvaja hiába igyekezett az állat nyakáról csüngő csengettyűt fűvel betömni, majd aztán ládájába rejteni, elásni. Az csak folyton csengett, míg csak a jószág gazdájához vissza nem került. Hű jelképe ez a lelkiismeretnek, mely nem tud megnyugodni, míg idegen vagyon terheli.
Szent Alajos zokogva bánta meg első gyónása alkalmából gyermekes csínyből elkövetett kicsiny lopását. Szent Makár még aggkorában is siratta, hogy mint gyermek egy fügét lopott; és hallottunk olyanról is, aki nem tudott előbb meghalni, míg a lelkiatyát halálos ágyához vissza nem hivatta s őszintén be nem vallotta kifelejtett vétkét: egyetlen zsemlének ellopását gyermekkorában.