„És tanítványaihoz fordulván, mondá: Boldogok a szemek, melyek látják, miket ti láttok. Mert mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amiket ti láttok és nem látták, és hallani, miket hallotok és nem hallották” (Luk. 10,23).
Boldogok vagytok, ha láttok; nem szemmel csak, de lélekkel; nem ésszel csak, de hittel; boldogok vagytok, ha istenivé nézitek ki a világot, – ha nemcsak fényt nyel el a szemetek, hanem fényt tud önteni a világra, a „lumen Christi”-t.
a) Az ember a teremtés lelke és szíve; benne érzéssé, gondolattá válik a teremtés; hangossá, színpompássá, értelmessé a világ. Neki föl kell vennie magába benyomásait; a természet ellenkezését föl kell használnia erényének, erélyének, türelmének kifejtésére, s a világ szépségéből meríthet örömöt s élvezetet. Ezek a külvilág benyomásai a lélekbe. De viszont a léleknek a maga világát kell kiárasztania; Istent kell látnia; az Isten gondolatait s szeretetét, sőt gyönyörét kell művein észrevennie. Theológiává, isteni érzületté kell fejlesztenie függőségét, halhatatlanságának sejtelmeit, Krisztus példáját, keresztjét. Ime a fény, melyet Isten gyujt a lélekben, amely a lélekből sugárzik kifelé. Ah, tehát én vagyok a világ mécse, hívő lelkem a sötét föld világossága. No lám, mindig a világtól vártam a világosságot, pedig megfordítva van: én öntöm ki a világra az én világosságomat. Ah édes napom, te ragyogj lelkemben; aki beléd néz, mennyországot lásson! Nézz ki a lelkemből, legyen bízó szemem csillag az éjben; csillaga sok kételkedőnek…
b) Az ember a természet szenzóriuma, érzésével van a világba beleállítva; érzéssé válik benne a hideg, a meleg, a ború és derű: de épúgy a providenciában való alázatos hitté a világ járása, – kedves harmóniává az ellenkezések kuszált kháosza, – erénnyé az életben való okos elhelyezkedése. Ah Uram, ismét szívem a forrás, keserű vagy édes forrás; – elpusztíthatja világomat, sötét, tehetetlen pesszimizmusával, türelmetlen, keserű, meghasonlott szellemével; vagy rendbe, fegyelembe, szépségbe foglalhatja azt. Én, én vagyok szerencsém kovácsa, vagyis hogy ennek a nagy műnek, mit életnek hívnak, az alakítója. A hidegkovács szerencsétlen művész!
c) Csapásokban büntetést látnak. Jól látnak-e? Igaz-e az, hogy ha rothad a vetés, azért rothad, mert a lelkek rothadnak, – ha fölperzselődik, azért fonnyad el, mert a lelkek szárazak? Igaz, mélységesen igaz. A bajok büntetés nekünk, mert bűnösök vagyunk; aki bűnét érzi, az a rosszban büntetését szenvedi. Tisztelet e finom, fölvilágosult lelkületnek. Aki a rosszban büntetést nem érez, az tupa; azt a bűn sem kínozza. – Szenvedéseinkben először is a lelkünk sebe fájduljon meg; legyen ez a legérzékenyebb oldalunk. Ó isteni, lelki, finom érzés, ahol te jelentkezel; ott van az erős élet, az erős reakció bűn és rothadás ellen. Ó járj át, hogy szellem és élet lakozzék bennem!