A találás a foglalásnak egyik fajtája. Találhatunk ún. „kincseket”, továbbá tárgyakat, melyek eddigelé még senkié sem voltak, vagy pedig olyanokat, melyeket gazdájuk elhagyott vagy elvesztett. Mindenik esetben más és más a helyzetünk s a lelkiismeretbeli kötelezettségünk.
A talált kincsek
Talált kincs alatt az emberi kéz vagy a természet erői által elrejtett nagyon értékes dolgokat értünk, amelyekről, midőn felfedezik azokat, senki sem tudja igazolni, hogy az övéi. De nem nevezzük „kincsnek” azt, bármily értékes legyen is egyébként, amit a természet maga termel az illető területen. (Pl. arany-, ezüst- és szénbányák stb.)
A természetjog szerint a kincs azé, aki azt találta. Erre az álláspontra helyezkedett pl. Tamerlán keleti híres hódító is. Szíriai táborozása alkalmával bizonyos szegény ember földjét szántogatva ládára bukkant, mely telve volt régi római aranypénzzel. A megtaláló kincsével együtt a fejedelem színe elé került. Ez maga elé öntve a láda tartalmát, megkérdé a körülállókat, akad‑e a pénz közt olyan, mely akár az ő, akár elődei képét vagy felírását viseli. Mikor tagadó választ kapott: „Akkor hát nincs is jogom hozzájuk – szólott –, adjátok vissza ennek a szegény embernek, akit az Ég így akart megáldani”.
A modern törvények azonban a talált kincsnek, illetőleg értékének különféle arányokban való megosztását rendelik el. Lelkiismeretben a következő irányelveket kell követnünk:
a) Aki saját területén talál kincset, azt teljes egészében megtarthatja. A kincstárral való osztozkodás csupán büntetés terhe alatt kötelező.
b) Aki más területén találja a kincset, lelkiismeretben köteles azt a telek gazdájával (nem pedig az esetleges bérlőjével!) megfelezni. Vétkezik, aki a megtalált kincset újra elrejti, megvásárolja az azt rejtő telket, hogy így az egész kincsnek birtokába jusson.
c) Aki szándékosan kutat más telkén kincs után s azt felleli, bírói ítélet után büntetésképpen az egésztől elesik, mielőtt azonban az ügy bíróság elé kerülne, nem vétkezik, ha a talált kincset a telek birtokosával titokban megfelezi.
d) Aki saját régi, talán vásárolt, örökölt szekrényében, ruhájában, vagy a ház zugában stb. rejtett kincsre bukkan, melyről, mint mondva volt, senki sem tudja igazolni, hogy az övé, azt teljes egészében megtarthatja. Ha más szekrényében stb. akadna reá, az illetővel kell a talált dolgot vagy annak értékét megfeleznie.
A magyar jog, amely bírói végzés után lelkiismeretben is kötelező, a talált kincsre vonatkozólag a következőképpen rendelkezik. (Az 1776. január 23-án és 27-én kelt királyi leiratok stb.) Ha a talált kincs értéke a 300 koronát meg nem haladja, fele a megtalálóé, fele a találás helyének tulajdonosáé, ha pedig az érték 300 koronán felül van, három egyenlő részre osztandó, az egyik rész a találót, a másik a hely tulajdonosát, a harmadik a kincstárt illeti meg. A kincstalálást 8 napon, illetőleg, ha bejelentett kutatásról van szó, 30 napon belül kell a hatóság tudomására hozni. Ennek elmulasztása büntetést s azt a hátrányt vonja maga után, hogy a megtaláló vagy tulajdonos az őt megillető résztől elesik.
A régészeti, tudományos vagy műértékkel bíró kincset az illető helyi, vidéki vagy nemzeti múzeum kisajátíthatja. Ez esetben tekintetbe veendő az ár megállapításánál az anyag értéken kívül a reáfordított munka és régészeti becs is. (Dt. u. f. XL. 51.)
Kezdettől fogva gazdátlan dolgok
a természettörvény értelmében azé lesznek, aki azokat először lefoglalja, hacsak az emberi törvényhozás egyes esetekben a közjóra való tekintetből fel nem emeli tiltakozó szavát. Ingó dolgokat tehát, minők pl. drágakövek, igazgyöngyök, aranytöredékek stb. az első megtaláló birtokába veheti. Nehezebb annak a kérdésnek eldöntése, vajon a föld méhében rejlő, sokszor óriási értéket képviselő ásványok, pl. arany-, ezüst-, szén- stb. telepek a természetjog szerint a földbirtokhoz tartoznak‑e vagy pedig a felkutatónak válnak‑e tulajdonává. Vannak tudósok, akik az ily telepeket a terület járulékának tartják s így a föld tulajdonosának ítélik oda. (Lugo.) Mások ismét tekintettel az ily telepek óriási értékére, amelyhez képest a felettük elterülő föld becse elenyésző csekély, a telket tartják csupa járuléknak és következőleg a felkutatónak megadják a jogot, hogy az ásványokat takaró területet kisajátítsa vagy a tulajdonossal méltányosan megegyezzék.
Ezt a gordiusi csomót csupán a hazai törvények vághatják széjjel. A magyar bányajog különbséget tesz az ásványok között s az ún. fenntartottakra nézve kiveszi a magántulajdonjogból azoknak felkeresési és kiaknázási jogát.
Elhagyott dolgok
ugyancsak az első megtalálóé. Azonban ilyeneknek nem tekinthetők a hajótörés után partra vetett vagy vízáradás által elragadott tárgyak, hacsak a körülményekből nem világos, hogy gazdájukhoz semmiképp vissza nem kerülhetnek. Aratás, szüret után hátramaradt kalászokra, fürtökre, gyümölcsökre a gazda, úgy látszik, már nem tart igényt, miért is, ha nem tiltakozik ellene, mint elhagyott dolgok lefoglalhatok.
A minden örökös nélkül hátrahagyott javak a kincstárra szállnak. A magyar jognak ez az intézkedése bírói végzés után lelkiismeretben is kötelez.
Elvesztett dolgok
különböznek a „kincsektől”, mert nincsenek rejtve, de az uratlan és elhagyott dolgoktól is, mert van ugyan gazdájuk, csakhogy az ismeretlen. Ha azonban a körülményekből ítélve a gazdának már nincsen reménye, hogy elvesztett tárgya birtokába jusson, a megtaláló azt egyszerűen a magáénak tekintheti, mintha csak a dolog uratlan vagy elhagyott volna.
De ha van remény, hogy az elvesztett tárgyat ura még visszaszerezheti, a megtalálóra nézve a következő elvek az irányadók.
a) Ha a megtaláló a tárgyat nem veszi fel, hanem egyszerűen a helyén hagyja, az igazságosság ellen ugyan nem vét s így visszatérítésre nem kötelezhető, de megsértheti – esetleg súlyosan is – a szeretetet, megengedve azt, hogy felebarátját kár érje, jóllehet, azt ő nagyobb kellemetlenség nélkül megakadályozhatná.
b) Ha a megtaláló a tárgyat magához veszi, köteles azt gondosan őrizni és a tárgy értékének megfelelő szorgosságot kifejteni a tulajdonos felkutatására.
Meghatóan szép, szinte hősi példát adott erre az utókornak Fleury Ferenc. Korán árvaságra jutva, jómódú földmíves gyámsága alatt mint pásztorgyermek növekedett Franciaország egyik kis falujában. Egyik este lovas vágtatott mellette el az úton, kinek ruhája alól fényes tárgy hullott alá anélkül, hogy azt észrevette volna. A kis Fleury odafut, felemeli. Drága szép aranyóra volt. A következő pillanatban már kiáltozva rohan a lovas után az órát kezében tartva. Hasztalan, a lovas letűnt a szemhatárról. Fleury egészen reggelig gyalogolt utána. Városba ért, melynek egyik szállodája előtt felnyergelt ló áll várva gazdáját. Egészen olyan volt, mint aminőt ő tegnap maga mellett elvágtatni látott. A vendéglőbe térve a ló gazdája után tudakozódik, akit csakhamar meg is talál Perdin dünkircheni dúsgazdag kereskedő személyében. „Uram, szólt hozzá, alighanem ön vesztette el ezt az órát tegnap este. Én megtaláltam, elhoztam utána …” A kereskedő úgy színlelte, mintha a dologról mit sem tudna. „Akkor hát megyek s kutatok tovább”, szólt a fiú s nyomban sarkon fordulva távozni készül. Perdin felette meglepődik. „Ki vagy, fiam?” kérdi. „Szegény bojtár”, volt a válasz. „Ki az apád, anyád?” „Az apám már fenn van az angyaloknál meg az anyám is.” „Van rokonod?” „Van, uram”, de ezzel már kifelé is tartott a fiú, pedig szemlátomást didergett a hidegtől s éhezett. Az úr eléje állt. „Hadd menjek, kérem, monda, mert a barmaimmal nem tudom mi van, ki eteti azokat.” „De fiam, te éhes vagy”, folytatja Perdin. Miközben azonban kenyeret vág, a fiú már ki is osont az ajtón és azzal a szándékkal, hogy alkalmasabb időben az óra gazdájának felkutatására újabb kísérletet fog tenni, hazafelé rohant. Szepegve áll gazdája elölt. „Jaj, a barmaim, szól siránkozva, ki etette azokat eddig? de nem én vagyok az oka, a tanító úr, aki az iskolában ezerszer is szívünkre kötötte, hogy a talált jószágot visszaadjuk gazdájának. Nem tehetek róla, hogy az óra tulajdonosa oly gyorsan vágtatott.” A mentség azonban, úgy látszik, mit sem használt. A haragos gazda már keresi a botot, midőn Perdin, ki a fiút bizonyos távolból visszakísérte, az ajtón betoppan. Hosszas kérésre a páratlanul széplelkű fiút a gyám Perdinnek átengedte, aki belőle derék s gazdag kereskedőt nevelt. (Mehler K. Haub. II. 267.)
Szép esetet beszél el a magyar katolikusok egykor oly kitűnő s nagyérdemű lapja, a „Magyar Állam” is az 1879-i évfolyam egyik számában, amelyet már csak a „becsületes” megtaláló dicsőségére is, de meg a jópélda kedvéért érdemes lesz felemlítenünk.
Jármy Pál szabolcsmegyei földbirtokos karácsonyi ajándékokat vásárol Wirth János hatvaniutcai (ma Kossuth Lajos utca) ékszerész üzletében. A szállóba visszatérve észreveszi, hogy 4800 forintot tartalmazó pénztárcája hiányzik. Nyomban visszaindul az ékszerészhez. Az üzletben Wirthnek felesége fogadja, aki azt állítja, hogy férje egy urat ment keresni a közeli szállodába. Alig telik bele néhány perc, már vissza is tér, miután a portásnak a szállodában megbízást adott, hogy a földbirtokost hozzá visszaküldje, örömmel nyújtja át a tárcát. Jármy jutalmat kínál, amit azonban a becsületes ékszerész el nem fogad. Erre emlékbe még egy aranygyűrűt vásárolt tőle.
A tulajdonos keresésének módja a körülmények szerint különböző lehet. Nagyobb értékű dolgoknál a hazai törvények által előírt eljárást kell igénybe vennünk. (Lásd alább.)
Érdekes és tanulságos e tekintetben az az eset, melyet Szent Ágoston egyik szentbeszédében elbeszél.
„Mikor még Milanóban valék, egy igen szegény ember zacskót talált, melyben 200 darab arany- és ezüstpénz volt. Erre cédulát függesztett ki nyilvános helyen e felírással; Aki legközelebb pénzt vesztett el, jelentse magát N. N.-nél, aki itt és itt lakik. A kárvallott csakhamar meg is jelent. A szegény ember megfelelő alapos kikérdezés után a zacskót átszolgáltatja. A tulajdonos nagy örömében 20 darab aranyat számol jutalomképpen a szegény ember elé. Ez visszautasítja az összeget. Erre tizet visszavesz s tizet odakínál hogy legalább e csekélységet fogadja szívesen. A szegény ezt sem fogadta el. A pénz gazdája erre elkedvetlenedik. Odadobja az egész zacskót: „Akkor hát nem én vesztettem el s így tiéd lehet az egész”. Így, csak így tudta elérni, hogy a megtaláló némi jutalmat megtartson.” Ágoston még hozzáteszi: „Lám, mily nemes, becsületes lélek lakott ebben az emberben. Azért tehát, testvéreim, ha találtok valamit, adjátok vissza, mert ha ezt nem teszitek, annyi, mintha loptátok volna”. (S. Aug. Serm. 178.)
Badin misszionárius atya pedig a helyi viszonyokhoz képest a megtérített indiánok között a következő eljárást alkalmazta. Fát jelölt ki, melyet a becsületesség fájának nevezett, melyre ki-ki a talált jószágot ráaggatta s ahol a tulajdonos, elvesztett jószágát kereshette s – csodálatos – legtöbbször meg is találta, jóllehet ezek az indiánok a szent keresztség előtt hírhedtek voltak a lopás- és rablásról. (Schmidt H. Katech. II. 272.)
c) Ha a megtaláló az elvesztett dolog tulajdonosának felkutatásában nem jár el a kellő lelkiismeretességgel, a bejelentést halogatja, sőt a talált tárgyat rejtegeti, vétkezik s a talált tárgyat vagy annak értékét lelkiismeretben köteles a szegényeknek adni vagy más jótékony célra fordítani.
d) Ha pedig szorgos kutatás után sem lehet a tulajdonos nyomára jönni, a tárgy a megtaláló tulajdonába megy át s pedig a természetjog értelmében, nem pedig az elévülés által, miért is az idők múltán véletlenül előkerülő eredeti tulajdonos arra igényt többé nem tarthat.
Kisebb tárgyakat, rózsafüzéreket, imakönyveket stb., melyeket a templomban találunk, legcélszerűbb a sekrestyében letennünk. Ha aztán 1–2 hónapon belül gazdájuk nem jelentkezik, mint tulajdonunkat visszakérhetjük azokat.
A tulajdonos felkutatására fordított megokolt költséget az előkerült tulajdonosnak felszámíthatjuk, illetőleg a talált tárgy értékéből levonhatjuk. Egyéb jutalomra azonban a természetjog értelmében jogunk nincs.
A magyar jog értelmében (1878: V. t.-c. 365. §.) aki elvesztett dolgot talál, köteles azt – és pedig büntetés terhe alatt – 8 napon belül a hatóságnak vagy az elvesztőnek átszolgáltatni. A hatóság a találást kihirdeti és ha a tulajdonos egy év alatt nem jelentkezik, a találónak biztosíték nyújtása nélkül (C. 6707–1848.) ki kell adni vagy a dolgot vagy az árverésen befolyt vételárt. A találónak ekkor már joga van a használatra, de a tulajdonjogot (a törvény előtt!) csak akkor szerzi meg, ha a volt tulajdonos – a törvényes elbirtoklási idő alatt – nem jelentkezett. (Dt. u. f. VIII. 124.) A vasúti kocsikban s a forgalmi vállalatok helyiségeiben talált dolgok a magyar jog szerint sohasem lesznek a tálalóé, nem értékei‑e a világnak a vallás, az erkölcs, a tudomány, a biztonság, a jogrend, az egészség stb.? Ezeket viverezteti. A találót a magyar jog szerint sem illeti meg találódíj. Ha sem a találó, sem a tulajdonos nem jelentkezik, a talált dolog vételára a kincstárt illeti meg.