Nem kicsiny azok száma, akik a katolikus gondolkodással s érzülettel megegyeztethetőnek vélik, ha az Egyház s papság, nevezetesen a nagyobb javadalmasak birtokai, „jómódja” ellen szót emelnek, izgatnak, jóllehet talán éppen maguk is a papi nagylelkűségnek s áldozatkészségnek köszönhetik neveltetésüket és műveltségüket.
Érveiket rendesen az Egyház ellenségeinek fegyvertárából merítik: „A Megváltó nem azt mondá tanítványainak: menjetek, gazdagodjatok meg. Hanem azt mondá: prédikáljatok és tanítsatok. A papság ellátásáról a szent könyvekben írva találjuk: Igazságos, hogy a pap az oltár után éljen”. (Thouret a francia alk. gyűlésen.) Mások megint a papi birtokok rossz kezelésében vagy a rokonok gazdagításában látják az okot, amely miatt az Egyházat meg kell birtokaitól fosztani. Sőt vannak, kik a hitélet megújhodását reménylik a koldussá tett papságtól, erősen remélve, hogy „majd akkor lesznek fakelyhek és aranypapok”.
Mindenesetre vannak visszaélések az egyházi javak körül. Senki sem sajnálja ezt inkább, mint maga az Egyház. Ezek azonban csak kivételek, melyek annál jobban kiemelik a fényoldalt. Hol van még a leggazdagabb mágnáscsaládok között is az olyan, mely a keresztény kultúrára annyit áldozott, mint a vele egyenlő vagy sokkal kisebb birtokkal rendelkező egyházi javadalmasok? A zsidókról nem is szólunk, akiknek kezébe pedig a szekularizált egyházi vagyon hamarosan átvándorolna.
A főforrás, a főok, melyből az egyházi javak elleni támadások erednek, az irigységen s kapzsiságon kívül nem annyira az, mert nem tesznek elég jót belőlük, hanem éppen ellenkezőleg az, mert általuk sok jót lehet tenni. Ellenségeink ugyanis azt szeretnék, ha a katolikus Egyház szolgái csak amúgy az evangéliumos- és imádságoskönyvvel a hónuk alatt, üres kézzel haladnának el a sebekben sínylődő, nyomorgó embertömeg között, mint az a bizonyos zsidó pap s levita az Úr Jézus parabolájában, s ne legyen módjuk a sínylődőket gyógykezelni, ápolási költségeket megfizetni, miként ezt az irgalmas szamaritánus tevé. Szóval tudják, érzik a vagyon óriási szociális erejét s jelentőségét a vallás és erkölcs szempontjából is. Ez, ami fáj nekik!
Az Egyház egyébként a jótékonyságot papjainak nem csupán ajánlja, hanem azt törvénnyel szoros kötelességükké is teszi. Röviden megismertetjük az Egyháznak ide vonatkozó rendelkezését. Nagyon természetes, hogy itt a világi papságot tartjuk szem előtt, mely magát szegénységi fogadalommal le nem kötelezte, mint ahogy ezt a szerzetesek teszik.
Lehet a papnak privát, családi vagyona. Ezzel éppoly szabadon rendelkezik, mint bárki más.
Lehet vagyona, amelyet saját ténykedése által szerzett meg, pl. misedíj, stólailleték, írói honorárium stb. Ezzel is tehet saját belátása szerint.
Végül lehet jövedelme a szoros értelemben vett egyházi javakból, birtokokból, aminőkről az előzőkben szólottunk. Az egyházi javadalom gyümölcsei ugyan szintén az illető javadalmas tulajdonába mennek át (trid. zsinat XXIV. c. 12. vö. 729, 1475. kánonok), de azzal a súlyos bűn terhe alatti kötelezettséggel, hogy azok feleslegét jótékony célra fordítsa. A javadalmasnak tehát van joga a javadalomból rangjához mérten tisztességesen megélni, sőt rokonait is segélyezni, ha ugyan azok rászorulnak. De ami ezen felül felesleg marad, azt a szegényekre vagy más szent célra kell fordítania.
Ha ezt nem tenné, súlyosan vetkeznék, jóllehet sem ő, sem azok, kikre a javakat pazarolta, visszatérítésre szorosan nem kötelezhetők. Isten áldására azonban nem számíthatnak azok, kik oly javakban dúslakodnak, melyek jog szerint a szegényeket s azokban magát Jézus Krisztust illették volna meg.
Jóllehet azonban az Egyház papjait többre, mint a felesleg kiszolgáltatására bűn terhe alatt nem is kötelezi, de szüntelen ajánlja és sürgeti, hogy szolgái szerényen és takarékosan éljenek, hogy több jusson az ő hitvesüknek, a templomnak díszére, az ő családjuknak, a szegényeknek segélyezésére. Így határozott többek között a III. karthágói zsinat is, melyen maga Szent Ágoston is részt vett.
Az Egyház, hogy papjainak figyelmét a mulandókról mindinkább az örökkévalókra irányítsa, őket szent hivatásuk betöltésében zavaró gondoktól óvja s egyéb bölcs okokból megtilt nekik minden üzérkedést s a világiaknak megengedett bármily becsületes kereskedést is.
„Papoknak (szerzeteseknek) tehát nem szabad sem személyesen, sem más közvetítése által sem a maguk sem mások javára kereskedniük.” (142. kánon.) Az ez ellen vétőket a főpásztor megfelelő büntetéssel köteles sújtani. (2380. kánon.) Kereskedés alatt pedig azt értjük, ha valaki már azon szándékkal vesz, hogy a vásárolt dolgot minden változtatás, feljavítás, feldolgozás nélkül nyereséggel újra eladja.