A szekularizációnak nevezett egyházrablással bizonyos rokonságban vannak az ún. holtkéz- (amortizációs) törvények, melyek által egyes államok az Egyházat vagy teljesen megfosztják vagyonszerzési jogától, vagy pedig ezt a jogát többé-kevésbé korlátozzák. Az Egyház vagy más erkölcsi testületek birtokába került javak ugyanis ki vannak véve a gazdasági élet forgalmából, gazdát alig cserélnek s így mintegy holtkéz tartja azokat. Innen ered a szóbanforgó törvények elnevezése.
Hazánkban a holtkéz-törvények már Kálmán királyunkig nyúlnak vissza. (Tarcali zsinat.) Nálunk azonban kizárólag csakis azt célozták, hogy a királyi adományokból eredő „ősi” birtokok a családok kihalása esetén a koronára szálljanak vissza s az esetleg más érdemes nemesi családok jutalmazására fordíthassa azokat. Távol volt tehát a magyar törvényhozástól az egyházellenes szándék.
Az ősiség megszűntével (1848: XV.) a holtkézi törvények is elvesztették értelmüket s így érvényüket is, amint ezt a m. kir. Curia (1896. febr. 1. 63. sz.) ki is mondotta.
De meg egyébként is az 1848: XX. t.-c. 2. §-a minden bevett vallásfelekezetet egyenjogúvá tett. Így tehát hazánk ősi vallásának legalább is nem lehet kisebb joga, mint a felekezeteknek, amelyeknek birtokszerzési jogát a magyar törvények sohasem korlátozták.