„Tanulj keményen, és rendíthetetlenül harcolj a hitedért!”
Kapisztrán Szent János olasz származású ferences pap, hitszónok, a nándorfehérvári hős, az 1956-os szabadságharc zászlós szentje, Magyarország és a tábori lelkészek védőszentje.
Sziénai Szent Bernardinnak – ki a „Jézus” név tiszteletének apostola – élethosszig jó barátja.
Kapisztrán is lelkes terjesztője a Szent Név tiszteletének. Talán ő tanítja meg népünket a szép, csak magyar köszöntésre:
DICSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS! – LAUDETUR JESUS CHRISTUS!
A megtérést jelentő fogságát ő maga beszéli el:
„Mérlegeltem, milyen magas a torony. Véletlenül volt éjjeli takaróm, s mivel késem nem volt, a fogaimmal hasogattam szalagokra. E szalagokból, bár hozzáadtam doktori jelvényemet is, annyi hiányzott a földig, amekkora a régi Szent István-szobor… Kezdtem leszállni ezen a szalagkötélen, de doktori jelvényem elszakadt, és én a földre estem, miközben a lábamon lévő bilincsekkel nagy zajt csaptam, és mivel a lábam is eltört, meg sem mozdulhattam. Észrevettek, elfogtak, s ugyanannak a toronynak a fenekére vittek, ahol lábszáram közepéig ért a víz. Derekamnál fogva lánccal a falhoz kötöttek, úgyhogy mindig lábon kellett állnom.
Napi élelmem egy kis darab kenyérből és egy pohár vízből állt. Ilyen állapotban a harmadik nap éjjelén a természet nem tudott több ellenállást kifejteni. Elaludtam, és álmomban nagy zajt hallottam, amely felébresztett. Láttam a nap egy sugarát, amely a torony egész belsejét megvilágosította. Felemeltem a fejemet, hogy Istennek hálát adjak, s akkor magam fölött láttam egy ferences testvért, akinek a lábai át voltak fúrva. Amikor felemeltem a karomat, hogy megragadjam, hirtelen eltűnt. Mikor lehajtottam a fejemet, kopasznak találtam, miként most is látod. Akkor rájöttem, hogy az eltűnt testvér nem volt más, mint a mi atyánk, Szent Ferenc. Megértettem Isten akaratát, hogy hagyjam el a világot, és Neki szolgáljak”.
Alighogy jelentkezett a monteripidói kolostorban felvételre, kegyetlen próbára tették. A guardián azt kívánta tőle, hogy Perugiában, ahol oly sok sikerben volt része, alázza meg magát. Ismét csak ő maga mondja el:
„Perugiába visszatérve püspöksüveget tettem a fejemre, amelyre felírtam életem összes bűnét és háttal ültem fel egy szamár hátára, hogy ezt a nyomorult, csalárd világot szégyenbe hozzam. Ily módon lovagoltam végig Perugia utcáin keresztül-kasul. A gyermekek versenyt dobáltak sárral és kővel, és valamennyien bolondnak tartottak”.
A guardián nem is járt messze az igazságtól, mert később a szent így vallott magáról:
„Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta ferencrendi testvér lettem, iparkodtam megfékezni magamat. Büszkeségem legyőzésére, amióta Perugiában időzöm, négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magamat. Visszaemlékszem ugyanis, hogy büszke nyakamat csak akkor tudtam megalázni, amikor napjában hétszer korbácsoltam meg magamat”.
Mint vándorprédikátor nem annyira a szónak mesterfogásaival, mint életszentsége erejével vonzotta maga köré az embereket. Följegyezték, hogy Bresciában a városi hatóság „a polgárság nagy kísérete mellett lehozta őt a Szent Apollinarisról nevezett kolostorból a térre, ahol ötven közszolga állt őrségül mellette az előkelőségek tagjaival – volt közöttük négy aranysarkantyús lovag is! -, hogy a nép agyon ne nyomja. Útközben ugyanis mindenki érinteni akarta, és próbálták habitusának legalább egy csücskét levágni, mintha csak Szent Péter lett volna”.
Az obszervánsoknak szóló szabályzat utolsó fejezetében így ír:
„Fel tehát, harcosaim és testvéreim!
Akár a hitetlenek földjén buzgólkodtok, akár a katolikusok országaiban szolgáltok az Úrnak, megvetvén a világ gyönyöreit, szent vággyal vágyódjatok az örök dicsőség babérjai után. Krisztus keresztjét átkarolva feszítsétek meg magatokat a világnak és a világot magatoknak. Vessetek le minden terhet és körülöttünk álló bűnt, az apostollal rohanjunk át az elénk állított harcon, szemünket csak hitünk szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra szegezvén!”
Atyja föltehetően német származású volt. Gyermekkorának egyik meghatározó élménye, hogy a szeme láttára égették föl apja várát. Mivel tehetsége korán egyértelművé vált, ezért egész fiatalon Perugiába küldték jogot tanulni. Tanulmányai befejezése után Nápolyban a legfőbb bíróság elnökévé nevezték ki, majd Peruggia bírája, aztán kormányzója lett. Eljegyzést kötött egy nápolyi grófkisasszonnyal. A Perugia és Malatesta közti háborúban elfogták és börtönbe vetették. Megkísérelte a szökést, de ismét elfogták, és ekkor történt az, amit ő megtérésként értékelt. Teljesen szakított addigi életével, fölbontotta az eljegyzést, s belépett a ferences rendbe, ahol csak kemény vezeklést szabtak ki rá.
Minden tehetségét és erejét Krisztus ügyének és a ferences rend megújításának szentelte. Ő alkotta meg a ferencesek megreformált, úgynevezett obszerváns irányzatának szabályzatát, amit IV. Jenő pápa fogadott el. Ahol csak megfordult, megreformálta a kolostorokat vagy új közösségeket alapított, amelyek aztán az obszerváns szellemben éltek.
A konstanzi zsinat (1414-1418) végre fölszámolta az 1378 óta tartó nyugati egyházszakadást, melynek következtében Európa – legalábbis erkölcsi szempontból – romhalmazzá vált. Senki sem tudta, mit is kell hinnie, melyik pápának kell engedelmeskednie, hisz harminc éven át legalább két pápát tudtak maguk felett az emberek. Ebbe a zűrzavarba a Kapisztrán Szent János által újra életre hívott vándorprédikátorság hozott megoldást. Itáliában feltűntek a kolduló és prédikáló barátok, és Kapisztrán János vitte ezt az életformát az Alpokon túlra. Az igehirdetésnek ebben a formájában szinte a semmiből, elölről kellett kezdeni mindent: a kereszténységet csak az ismerheti, aki maga hiteles formájában éli (ezért volt olyan fontos az obszervancia, a ferences ősi regula); enélkül minden teljesen hiábavaló, még a legszebb prédikáció is. Ez a felismerés és misszió volt a Kapisztrán-féle obszerváns reform lényege.
János negyven éven át prédikált, naponta legalább egyszer, s néha három óra hosszat. Ha valahol megjelent, eseményszámba ment. Városok és fejedelmek hívták meg. 1442-ben IV. Jenő megbízásából Burgundiába és Flandriába, 1451-ben Európa középső területeire ment, s mindig tizenkét testvér kísérte (név szerint ismerjük őket!), akik részben tolmácsai voltak, hiszen János mindig latinul beszélt, részben az írnok szerepét töltötték be. Olykor röplapokat is készített a husziták ellen Csehországban. Bejárta az akkori Európát, és mint főinkvizítor föllépett az eretnekek és a korszellemnek megfelelően a kereszténység ellenségének tartott zsidók ellen. Magyarországon is tevékenykedett, de itt mint inkvizítor nem ért el sikereket. (Ne felejtsük el, hogy a magyar közvéleményben ott volt a vallási türelem eszméje, amit az is bizonyít, hogy a világon elsőként Tordán iktatták törvénybe a vallási türelmet, a szabad vallásgyakorlatot 1568) S miközben inkvizítorként a hit tisztaságáért harcolt, vitatkozott és prédikált, állandóan keresték, mint szentéletű tanácsadót is. Mindemellett összeszedett imádságos életet élt, amely alapot adott roppant széles körű tevékenységéhez.
Prédikációi egy része írásban ránk maradt. Stílusa egyszerű, könnyen érthető. Meglepő, hogy vándorprédikátor élete során honnan volt ideje az íráshoz. Egy 17. században összeállított római kéziratgyűjteményben írásai tizenkilenc kötetet töltenek meg! A nép nemcsak prédikációit hallgatta, hanem csodálatos gyógyító erejét is felfedezte. Nincs is olyan szent, akinek még az életében oly sok csodájáról készült volna jegyzőkönyvszerű feljegyzés, mint Kapisztrán Szent János esetében. Egy párizsi kódex közel kétezer ilyen gyógyulást sorol fel hely, személy, dátum és tanúk adataival! János nagyon keményen harcolt az uzsorakamat ellen, ami megbénította korának gazdasági életét. Több kórházat is alapított.
Élete utolsó szakasza Magyarországhoz kapcsolja. A magyar rendek először 1452-ben hívták Kapisztránt Magyarországra Isten igéjének hirdetésére. Mikor a frankfurti birodalmi gyűlésen Magyarország megsegítéséért küzdött, ígéretet tett, hogy személyesen is eljön hozzánk. Ekkor kezdte hangoztatni felismerését, hogy Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője a török veszedelem miatt. Írt a burgundi fejedelemnek, a pápának és a császárnak, hogy késztessék összefogásra az uralkodókat. Ő maga pedig elindult, hogy személyes jelenlétével lelkesítse a magyarokat a harcra, és megakadályozza egy magyar-török szövetség létrejöttét.
1455 májusában a Zala megyei Lendva közelében lépte át a határt, és július elsején érkezett Győrbe, az országgyűlésre. Itt kapta kézhez az új pápa, III. Callistus levelét, amelyben megbízta, hogy hirdesse Magyarországon a török elleni hadjáratot. A spanyol származású pápa trónra lépésekor megesküdött arra, hogy kiűzi a törököt Európából, s ehhez Kapisztrán Jánosban és Hunyadi Jánosban megfelelő társakat talált.
Július végén Kapisztrán János már egy szövetséges hadsereg tervét küldte el a pápának, amelyet Hunyadi javasolt. Ez sajnos csak terv maradt, de Kapisztrán János tovább fáradozott a minél szélesebb összefogás érdekében. Részt vett a budai országgyűlésen, majd augusztus végén Székesfehérvárra ment, innen Szegedre indult, hogy Hunyadival találkozhasson. Hunyadi azonban nem várta meg, mert ügyei Erdélybe szólították, ezért Kapisztrán utánament, s az esztendő hátralévő részét – ekkor már hetven éves! – ő is Erdélyben tölti, ahol az ortodoxok térítésén fáradozik. Január végén a pápai követ Budára hívta, és február 15-én a budai vár templomában átadta neki a pápától küldött keresztet és a megbízást, melynek birtokában keresztes háborút kell hirdetnie a törökök ellen.
Márciusban összehívták az országgyűlést, de a rendek csak április folyamán mozdultak meg, amikor híre jött, hogy a szultán Nándorfehérvár felé közeledik. Az ország főurai nem értették az idők jelét, csak Hunyadi, Carvajal és Kapisztrán fogta fel a helyzet súlyosságát.
Kapisztrán csak április 15-én indult el Budáról, hogy országszerte meghirdesse a keresztes hadat. Július másodikán már huszonkétezer fős sereg gyűlt össze, majd tíz nap leforgása alatt a száma hatvanezerre nőtt. Valamennyien János gyújtó szava és hite hatására indultak hadba. A kíséretében lévő Giovanni da Tagliacozzo megállapította:
„Valóban ő volt az összes keresztesek igazgatója, vezére, bírája, kapitánya és parancsnoka”.
A zimonyi táborba gyűlt keresztesekhez a következő beszédet intézte:
„Ne nyújtsátok ki kezeteket rablott jószág után, hanem szálljatok szembe Krisztus keresztjének ellenségeivel. Űzzétek el őket, ne engedjétek, hogy a kereszténységet legyűrjék. Könnyen legyőznek minket, ha csak zsákmány után járunk; levernek minket a törökök, ha zsákmányért üldözzük őket. Harcoljatok vitézül Krisztusért, és meglátjátok, hogy Isten áldása lesz rajtatok! Ha őket legyőzzük, mindaz, amit ellenünk idehordtak, a birtokunkba kerül. Legyetek bátrak a harcban, küzdjetek meg az ősi kígyóval, és megnyeritek az örök boldogságot! Gyónjátok meg bűneiteket, és a római pápa teljes bűnbocsánatot ad nektek! Ó, fiaim, ó, legkedvesebb magyarjaim, ó ti szegények! Fel a csatára a török ellen!!!”
Nemcsak a sereg összegyűjtésében volt fáradhatatlan, hanem a harcban is. Szent Magdolna vigíliájának estéjén már négy órája küzd a török sereg, hogy betörjön a várba. A harc kimenetele kétséges, hol az egyik fél szorul hátra, hol a másik kénytelen a nagyobb tömeg erejének engedni. A keresztesek önfeláldozása megzavarja a török hadrendet, kénytelenek csoportokra oszolva harcolni. De amikor a szultán pihent seregeket vet a harcba, a törököknek végre sikerül benyomulniuk a vár külső udvarába. Hunyadi katonái kétszer verik vissza őket, éjfél körül harmadszor is benyomulnak. Szilágyi Mihály már kétségbeesik, előkészületeket tesz a vár kiürítésére. Kapisztrán ekkor új kereszteseket hoz a várba, s a megerősödött magyar védők újra támadnak: kénbe mártott lángoló rőzsét és venyigét szórnak a törökökre, könnyen gyulladó anyagokat vetnek a sáncokba. A tűz a törökök ruháin rettenetes gyorsasággal terjed, rémületet kelt, zavart okoz, a török roham megáll, sőt megfordul, visszahömpölyög. Rövid időn belül elmenekül a várfalak alól az utolsó élő török is. A támadás meghiúsult, de azért Nándorfehérvár még nem szabadult fel; a török sereg nagyobbik része eddig még nem avatkozott be a harcba.
Másnap a Száva túlsó oldalán táborozó kereszteseket annyira feltüzelte az esti török támadás sikertelensége, hogy alig lehet féken tartani őket. Gúnyolni, átkozni kezdik a törököket. Sőt a délután közepe táján Kapisztrán, aki a szávai táborban tartózkodott, észrevette, hogy a keresztesek átszöknek a folyón, és nyilakkal támadják a török lovasságot. Kapisztrán attól tart, hogy meggondolatlanságukkal kockára teszik a tegnapi eredményt, ezért hívja őket vissza, integet, kiabál, de hiába.
Ekkor csónakba száll és utánuk megy. A keresztesek pedig hozzáfutnak és kérik, vezesse őket harcba. Ekkor már nem lehetett tétovázni, mert csata alakult ki, és Kapisztrán határoz:
„Ki a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni!” – kiált fel, és most már ő buzdítja támadásra a katonákat és merészsége megszerzi a legnagyobb győzelmet a magyaroknak. A keresztesek legázolták a török hadállás balszárnyát, elfoglalták az ágyútelepeket. Visszaverésükre maga a szultán, Mohamed vezeti testőreit ellenük, de most már Hunyadi is a keresztesek segítségére jön. A törökök háromszor tettek kísérletet a támadás megállítására, Kapisztrán azonban lángoló arccal siet előre, s amikor óvatosságra intik, így kiált:
„Aki fél, meneküljön, én negyven évig szomjaztam, vártam és kerestem ezt az alkalmat!” A szultán maga is harcolt, de a keresztesekkel szemben nem tudtak ellenállni. Mikor másnap hírül hozták Kapisztránnak, hogy a török sereg elmenekült, könnyezett, és így kiáltott fel örömében: „Ez az a nap, melyet az Úr adott nékünk, örvendjünk és vigadjunk rajta!”
Három héttel később meghalt Hunyadi, és október végén az újlaki kolostorban Kapisztrán János is. A győzelem után, az újlaki kolostorban betegen, tudván, hogy nagy barátja és társa, Hunyadi már eltávozott az élők közül az Úrhoz, így kesergett:
„Jaj nekem, mert hosszúra nyúlik zarándokságom ideje és megfosztattam minden reménytől… Miért tagadta meg tőlem Isten azt, hogy érte meghalhassak? Annyiszor voltam háborúban, a hitetlenek között kitéve a halálnak, és megmenekültem, s most tétlenül az ágyban, az ellenség kardcsapása nélkül halok meg!”
Testét itt őrizték mindaddig, míg a török hódoltság idején ismeretlen körülmények között nyoma nem veszett. 1690-ben avatták szentté. Ünnepét 1890-ben vették fel a római naptárba, március 28-ra. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-ben az ünnepet áthelyezték halála napjára, október 23-ra.
Közreműködése nagyban hozzájárult a hármas győzelemhez, a török hajóhad tönkretételéhez, Nándorfehérvár felszabadításához és a szárazföldi török sereg elleni diadalhoz. Európa szerte felhangzott a Te Deum. III. Kalixtusz pápa elrendelte hálából augusztus 6-ára Urunk színeváltozásának ünnepét, valamint a déli harangszót.
Arany János: Kapisztrán (töredék) – A Hunyadi-balladakörből
Fut Mohammed földön, vízen; Védve immár a vég Nándor;
Homlokát letörli a hős Hunyadi és Kapisztráno.
Borulának buzgó szívvel Boldogasszony zsámolyához,
Te-Deumot, Téged-istent, Tart az ősz Hunyadi János.
Minden oszlop olyan zászlós, Mintha mennybe szállna szárnyon;
Diadalmi dícsérettől, Dagadnak a bolthajtások.
És Kapisztrán így könyörge: Óh, kegyes szűz, méhben áldott!
Hála néked; mert te véded Hullámhányta hajócskádat!
Mert karomba vén koromban Küldsz erőt és gyorsaságot:
Paizsodnak fénye előtt Porba hulltak a pogányok.
Óh, fedezzed a keresztet, Hogyha már én sírba szállok;
Végső harcom megharcoltam, Nincs több hátra e világon.
– Ám leoldja olvasóját, Hunyadi vitéz, a jámbor;
Fon füzérbe, koszorúba, Szép könyörgést, szép virágot.
S mind’ ezt mondja, míg levonja, Olvasóján a gyémántot:
„Védjed Isten a magyar hont, És te szent Szűz, méhben áldott.”
Olvasmány Kapisztrán Szent János áldozópapnak „A papság tükre” című értekezéséből
Azok, akik az Úr oltárához vannak rendelve, fényként világítsanak, és az erkölcsi feddhetetlenség tiszteletreméltó példájával járjanak elöl, kerüljék a bűnök minden szennyét és tisztátalanságát. Erényes életük által legyenek saját maguk és embertársaik számára a föld sója, tetteik ragyogó fényességével a világ világossága, és világítsák meg mások életét, hiszen isteni tanítónk, Jézus Krisztus nemcsak apostolainak és tanítványainak, hanem az ő összes utódainak és a papoknak is mondta:
„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, és az emberek eltapossák” (Mt 5, 13).
Valóban eltapodják az emberek, mint hitvány szemetet, a tisztátalan és szennyes lelkű papot, akit átjárt a bűn utálatossága, és foglyul ejtettek a gonoszság bilincsei. Értéktelennek tartják őt, mint aki nem használ sem önmagának, sem másoknak. Szent Gergely pápa így tanítja:
„Ha valakinek az életét megvetik az emberek, a prédikációját sem fogják megbecsülni.”
A papok, akik tisztüket jól töltik be, kétszeres megbecsülést érdemelnek, főképpen, ha az evangélium hirdetésében és a tanításban fáradoznak (1 Tim 5, 17). Valóban kétszeres tiszteletet érdemelnek az ilyen méltó életű papok. Megbecsülést szereznek hivatásuk és egyéni életük által. Az ideigvaló javakat összekapcsolják a lelkiekkel, a mulandókat pedig az örökkévalókkal. A földön élnek halandó teremtmények között a természet viszontagságainak igájában, de szorgosan keresik az ég angyalainak társaságát, hogy mint éber szolgák tetszést találjanak a király előtt. Így, miként a nap is odafönt kel föl Isten magasságában, de a föld számára világít, ugyanígy a papok világossága is világítson az embereknek, hogy a papok jótetteit látva dicsőítsék a mennyei Atyát (vö. Mt 5, 16).
„Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5, 14). A világosság ugyanis nemcsak magának világít, hanem szétszórja sugarait mindenfelé, és megvilágít mindent, amit csak maga körül talál, így világítja meg az igaz lelkű papság sugárzó élete mások életét is a szentség fényével, és így árasztja derűjét mindazokra, akik életét szemmel tartják. A papot arra rendelték, hogy másokat gondozzon, de saját élete példájával kell megmutatnia az embereknek, hogy miként éljenek az Úr Egyházában.
Az olvasmányos imaóra himnusza
Pásztorok áldott főpásztora, Krisztus,
szent követődnek ünnepelve napját
tárjuk eléd most lelkes énekünkkel
hódolatunkat.
Szolgálni hívtad egykor ezt a férfit,
s pappá nevelve, magad mellé vetted,
szent közösséged kegyes szívű, gondos
támasza így lett.
Nyájadnak őre, pásztoraid tükre,
fénye a vaknak, elesettnek atyja,
lankadók lelke, mindeneknek mindig
mindene volt ő.
Krisztus, a jókat jutalmul az égben
megkoronázod; minekünk is add meg,
hogy pásztorunkat, nyomdokain járva,
mennybe kövessük.
Himnusszal áldjuk mindeneknek Atyját,
felmagasztalván, Isten Fia, téged,
Szentlélek Istent ugyanúgy dicsérjük
szerte a földön. Ámen.
Urunk, Istenünk, ki Szent János hitvallód által híveidnek győzelmet adtál a kereszt szemben, kérünk, engedd, hogy közbenjárására a lelki ellenség minden cselvetésén győzelmet arassunk, és az igazság koronáját Tőled elnyerhessük!
Istenünk, Te Kapisztrán Szent Jánost küldted a bajban lévő néped megerősítésére. Add, hogy oltalmad alatt biztonságban éljünk, és őrizd meg Egyházadat szüntelen békében, s adj nekünk olyan tábori lelkészeket, akik a Te irgalmadat és szabadításodat jelenítik meg köztünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
IMA MAGYARORSZÁG SZENT ŐRANGYALÁHOZ
Szeretet és Irgalom Istene!
Te minden nemzetnek saját őrangyalt adtál, Te, akik hazánk népét szeretetben égő engesztelésre rendelted, add meg a magyar nép őrangyalának közbenjárására, hogy mi, a Nagyasszonyunk régi öröksége, beteljesedjünk a szeretetáldozat által, és úgy tudjunk szeretni, ahogy Te szeretsz minket.
Győzd le bennünk és általunk is a világot, és szabadíts meg a gonosz lélek támadásaitól, hogy elérhessük az örök élet koronáját, a mi Urunk, Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled és a Szentlélekkel egységben él és uralkodik, most és mindörökké! Ámen!
Ima hazánk Őrangyalához
Ó hazánk Szent Őrangyala, Tiéd a kiváltság, hogy megvédd reménységünk szeretett földjét.
Hozzád fordulunk, Szent Angyalunk, Isten igazságosságának, szépségének és igazságának hatalmas követe!
Vezess elhatározásainkban, őrködj céljaink fölött!
Tisztítsd meg kívánságainkat!
Hozd el népünk számára Isten irgalmának világosságát!
Hozd el népünknek Isten irgalmas jóságát!
Hozd el népünknek Isten irgalmas szeretetét!
Ments meg minket, Isten igazságosságának Szent Angyala, múltunk tévedéseitől!
Tedd nemessé népünket Isten akaratának igazságával!
Tedd erőssé népünket Isten akaratának bölcsességével!
Áraszd népünkre Isten akaratának áldását!
Áraszd ki Isten Lelkének jóságát földjeinkre és folyóinkra!
Áraszd szét Isten Szentségének jótéteményeit a szelek által fáinkra, virágainkra és mezőinkre!
Áldd meg állatainkat, halainkat és madarainkat!
Vedd hatalmas szárnyadra népünket, és vigyél minket mindörökre Isten irgalmas Szívébe!
Ámen!
„Solus virgo virginem agnoscit; csak a szűz ismeri fel a szüzet.” (Szt. Jeromos)
Szent Mór pécsi püspökről nem írtak legendát, vagy ha igen, az nem maradt ránk. Az egyéb irodalmi emlékekben szétszórva található adatokból mégis kirajzolódik előttünk szent alakja.
A hagyomány szerint magyar szülőktől született 1000 körül. Saját megjegyzése szerint – ezt Szent András és Benedek legendájában olvashatjuk – István király uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül a Szent Hegy kolostorának apátja volt, s ebben az időben történhetett a király és Szent Imre nevezetes látogatása, mely után 1036-ban a király akarata kiszólította őt a kolostor csendjéből, és a pécsi püspökség élére állította.
Az 1046-ban történt lázadáskor, amely Szent Gellért és több püspök halálát is okozta, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Endrét Székesfehérvárott megkoronázták. 1055-ben tanúként aláírta a nevezetes tihanyi alapítólevelet, mellyel I. Endre újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta András remete ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután, első magyar íróként – természetesen latinul – megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett.
Emberemlékezetet meghaladó, folyamatos tiszteletét a Szentszék 1848. július 22-én hivatalosan is megállapította.
A jóváhagyó bullában IX. Pius pápa a következőket írta:
„Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben: bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nem egyszer festették meg szent fölirattal. Vannak 1499-ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva látván Szent Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke (akkor Scitovszky János volt) alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen.”
Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Szent Mór újkori tiszteletének alapját. Egy év múlva a püspök körlevélben jelentette be: „IX. Pius pápa Mórnak, a 11. századi pécsi püspöknek nyilvános tiszteletét elrendelte és életbe léptette. Szent Mór hitvalló és püspök egyházi ünnepét évente az egész pécsi egyházmegyében a szerzetes templomokban is szentmisével és zsolozsmával október negyedik vasárnapján kell megülni.”
Az ünnepet később, 1913-ban október 25-re rögzítették. (A két idézet Rónay György fordítása.)
Szent Imre legendája így beszéli el Mór kiválasztását a püspökségre:
„Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre.
A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után.
Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.
Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba!
Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté:
Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak.
A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni.
Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja.
Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.” (Csóka J. Gáspár fordítása.)
A történet naiv kedvességén átüt a tiszta léleknek az a finom érzéke, amelyet Szent Jeromos mondott ki oly tömören János evangéliumával (21,7) kapcsolatban:
„Solus virgo virginem agnoscit; csak a szűz ismeri fel a szüzet.”
LATIN IRODALOM: BOLDOG MÓR PÜSPÖK ZOERARD-LEGENDÁJA
SALAMON KIRÁLY idejében, 1065 és 1070 közt, írta meg BOLDOG MÓR pécsi püspök Legenda Sancti Zoerardi et Sancti Benedicti néven ismert életírását. A püspök gyermekkorában még látta Szent Zoerard remetét, Szent Benedeket pedig személyesen is ismerte.
Szent Zoerard remete – más néven Szent András hitvalló – jámbor parasztember volt.
Lengyelországból vándorolt hazánkba Szent István király idejében. A felvidéki zoborhegyi bencés kolostorban szerzetes lett és András nevet nyert; ezután a Vág mellé vonult remetéskedni s hallatlan önsanyargatásokkal kínozta magát. A nagyböjt negyven napja alatt nem evett mást, mint egy-egy diót.
Nappal az erdőben fát vágott, éjtszaka ülőhelyzetben aludt egy fa odvában, ennek kérgén keresztül nádszálakat szúrt, feje fölé kövekkel felszerelt korongot függesztett: mihelyt mélyebb álomba merült, fejét a kövekbe, testét a hegyes nádakba ütötte.
Halála után kiderült, hogy derekán vasláncot viselt s ez egészen húsába ette magát. A Vág mellett fekvő barlangban később Szent Zoerard tanítványa, Szent Benedek lakott. Ezt az ájtatos remetét rablók ölték meg s testét a Vág folyóba vetették.
Szent Zoerard időrendben a legelső a magyarországi szentek sorában; közvetlenül csatlakozik hozzá a másik bencés remete, Szent Benedek mártír. Lengyel származású volt mind a kettő. A rájuk vonatkozó adatokat életírójuk részben Fülöp szerzetestől, a nyitramegyei zobori bencés kolostor apátjától, kapta. Mór püspök ereklye gyanánt őrizte azt a vasláncot, melyet Szent Zoerard halálakor találtak a magát holtra sanyargató remete testén. Ennek a ciliciumnak egyik darabját a püspök később a kegyeséletű Géza hercegnek ajándékozta.
Legendájában megemlékezik a két remete emlékéhez fűződő csodákról is. Mikor a rablók a megölt Szent Benedeket a Vág folyóba dobták, a holttest épségben maradt s így bukkantak rá egy év mulva, mikor is a vértanu-tanítványt hitvalló-mesterével együtt a nyitrai vár templomában közös sírba tették. A két bencés szerzetes emléke sokáig ott élt a Nyitra völgyében és a Vág vadonaiban. Egy halálra sebesült gonosz ember meggyógyúlt Zoerard és Benedek egykori barlangjában s ezért haláláig remeteként szolgálta Istent. Egy másik gonosztevő megszabadult a bitófa kötelétől, mert Szent Zoerardhoz folyamodott segítségért. Ezeknek a csodatételeknek elbeszélése fejezi be az elég jó középkori latinsággal megírt legendát.
A legenda írója, BOLDOG MÓR szentbenedekrendi szerzetes és pécsi püspök, valószínűleg 1000 körül született Nyitra vidékén. Nevelését a pannonhalmi bencésektől nyerte, körükben nőtt szerzetének egyik büszkeségévé. Életszentségével korán kitünt társai közül. Szerzetesi erényeiért annyira tisztelték, hogy egy alkalommal Imre herceg hétszeres üdvözlő csókkal tüntette ki Pannonia szent hegyén, Szent Márton monostorában. Szent István király is kipróbálta szerzetesi hűségét.
A király egy éjjelen két szolgájától kísérve, megjelent Pannonhalmán, bement a templomba s megfigyelte, hogyan végzik a szerzetesek éjjeli és hajnali ájtatosságukat; mikor a jámbor papi emberek megismerték a királyt, annyira meglepődtek, hogy megszegték a kötelező hallgatást, viszonozták a király áldáskívánságát; egyedül Mór testvér maradt némán s nem üdvözölte a királyt. Másnap Szent István megjelent a kolostor lakóinak reggeli lelkigyakorlatán és sok olyan dologért korholta Mór testvért az egész gyülekezet előtt, amiben a szentéletű szerzetes sohasem volt bűnös.
A király ekképen akarta kipuhatolni Mór alázatosságát. Nem csalódott benne. A szerzetes nyugodtan tűrte a király feddéseit nem mondott ellent egy szavának sem, a megszégyenítés után alázatosan leült, mert bízott Istenben, ki az ember lelkébe lát. Ezek után a király nagyon megilletődött, feltárta a konvent előtt az igazságot s nagyon megdícsérte kedves emberét.
Mór testvér apátságának idejében, az 1030-as évek elején, történt, hogy Pannonhalma négy szerzetest adott Szent Gellért segítségére, mikor Szent István király előhívta bakonybéli remeteségéből fia egykori nevelőjét s átadta neki az akkor alapított marosvári vagy csanádi püspökséget. A négy pannonhalmi bencés közül kettő, Fülöp és Henrik, nemcsak a latin prédikációkat tudták magyarul tolmácsolni, hanem maguk is jól prédikáltak magyarul. Hat évvel utóbb Mór apát püspöki méltóságot nyert: Szent István király pécsi püspökké tette.
Harmincöt évig állott egyházmegyéje élen. (1036–1070.) Átélte a pogány lázadást, ennek elviharzása után két másik életben maradt püspöktársával együtt 1047-ben megkoronázta I. Endrét, 1064-ben együtt ülte meg a húsvéti ünnepet Salamon királlyal és Géza herceggel.
Neve ott van a tihanyi apátság 1055. év alapítólevelében is. Már kortársai szent gyanánt tisztelték, mindazonáltal boldoggá-avatása csak 1848-ban következett be.
A római szentszék ettől az időtől kezdve megengedte, hogy tiszteletére a pécsi egyházmegyében, később pedig a pannonhalmi egyházterületen is, ünnepet ülhessenek.
Mindenható Istenünk, tekints Szent Mór püspök érdemeire, és közbenjárására add, hogy példája nyomán tiszta és alázatos szívvel szolgáljunk neked! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
IMA A SZENTLÉLEKHEZ
XII. Piusz pápa: Maradj Velem
Jöjj, Szentlélek, válaszd testemet templomoddá!
Jöjj, és maradj velem mindenkor!
Tölts el bensőséges szeretettel Jézus Legszentebb Szíve iránt,
hogy teljes szívemmel, egész lelkemmel,
minden érzületemmel és teljes erőmből szolgáljak neki.
Neked ajándékozom testem és lelkem összes képességeit.
Uralkodj minden szenvedélyemen, érzelmemen és indulatomon!
Vedd el értelmemet és akaratomat, emlékezetemet és fantáziámat! Ámen