De maga a józan ész, még ha eltekint is a történelemtől, a tényéktől, ugyancsak a magántulajdonjog mellett kénytelen lándzsát törni.
a) Az embernek lényével összeforrott az önfenntartás ösztöne, mely szünös-szüntelen arra sarkallja, hogy úgy magáról, mint hozzátartozóiról, főleg gyermekeiről, kikben saját életének folytatását látja, gondoskodjék.
Érzi tehát magában a jogot, hogy megszerezze s birtokolja az eszközöket, melyek önmagának s családjának fennmaradását minden eshetőségre biztosítják. Mindez tulajdonjog nélkül lehetetlen. Ez oly világos, hogy még a legelvadultabb kommunista is fellázad és feledi mesterségesen csinált elveit, ha valaki ahhoz talál nyúlni, amit önmaga vagy családja fenntartására félretett s szükségesnek tart.
b) De még ha a társadalom – ahogy a szociáldemokrácia képzeli – el is tudná látni az embert családostól együtt a szükségesekkel, kétségtelen, hogy legféltettebb kincseit, melyeket még kenyerénél is többre becsül, feltétlenül elkobozza tőle. Ez elsősorban a szabadság. Ha nincs magánbirtokom, nincs eszközöm, hogy saját sorsomat intézzem; pályát, foglalkozást válasszak; lakóhelyemen, helyzetemen változtassak, magamon segítsek. Szörnyű, zsarnoki gyámság alá jutottam. Hogyan bírná ezt ki az emberiség átlaga, mely él-hal a függetlenségért s szabadságért? Hova tűnnék a béke, a jogrend, ha ki-ki nem volna úr a saját portáján, földjén; sőt a saját holmiját, bútorát sem mondhatná magáénak, mert annak használatába más is, sőt mindenki beleszólhatna?
És aztán ki dolgoznék és pedig úgy, hogy annak látszatja, foganatja is legyen, ha fáradságának gyümölcsét nem maga s családja élvezi; ha a megfeszített s renyhe munkának egy a bére, a közös kenyér a közös asztalnál?
Ki fog akkor hosszú évek során az iskola padján görnyedni, könyvek felett éjjelezni, minden szellemi erejét latbavetni, hogy kitűnő tudóssá, orvossá, művésszé stb. képezze magát, ha a hálátlan társadalomtól ezért nem várhat más viszonzást, mint a hordár vagy utcaseprő?
És ki fogja egyáltalán megállapítani, hogy ki minő pályára menjen és mivel foglalkozzék? Bányamunkás legyen vagy felügyelő, életveszélyes, egészségsorvasztó munkát végezzen‑e vagy könnyűt s kellemeset? Mindezt most a remélt tulajdon haszon s a megélhetés kényszere, tehát végelemzésben a tulajdonjog szabályozza. Minő hatalom tudná ezt pótolni?
Vagy talán az álmodott szocialista társadalomban mindenki mindennel fog foglalkozni, mindenki mindenre alkalmas lesz és képes? Ma orvos lesz, holnap géplakatos, harmadnap szakács? Minő lehetetlen helyzet! Minő elégedetlenség forrása volna mindez!
Megoldhatatlan nehézségek elé állítaná a társadalmat milliók igényeinek számontartása, kielégítése; a közösen produkált dolgok méltányos szétosztása is.
És mivé lesz a családi élet magántulajdon nélkül? A vagyonka köti a családot a röghöz, a gyermekek jövője ösztökéli a szülőket a szorgos munkára, a vagyon gyarapítására. A családi vagyon hozza jórészt a gyermeket a szülőktől függő viszonyba. Szóval a magánbirtokjoggal kirántanók a családi élet biztos talapzatát.
És mit remélhet maga a társadalom a birtokjog nélkül? A közjólét s annak ezerféle kelléke kétségkívül sok nagyszabású vállalkozást s versenyt tesz szükségessé. Mindennek végső rugója – tudjuk jól – a magánérdek.
Hol volnának a nagyszerű találmányok, ha az embert a meggazdagodás reménye nem ösztökélné?
A tudományok és művészetek mecénásokra szorulnak, akik a tehetségeket megfelelő jutalmakkal tudják bíztatni, kecsegtetni. A szocialisták által annyira ócsárolt „kapitalisták” nélkül az élet csakhamar szürke robotolássá válnék a napi kenyérért. Kapitalista alatt ugyanis a szociáldemokrácia nem csupán az emberiség vérszopó vámpírjait érti, akiket velük együtt mindnyájan elítélünk, hanem minden földbirtokost, gyárost stb., szóval minden vagyonos embert.