A szocializmus azáltal, hogy magát a tulajdonra való jogot tagadja, Istennek VII. parancsával szemben a lehető legélesebb ellentétben áll. Hogy álláspontját igazolja, a magántulajdont mint természetelleneset, az ősi emberi állapot elfajulását szereti feltüntetni. És vajon a történelem igazat ad‑e neki?
Nem tagadjuk ugyan, ha az ember megmaradt volna az ártatlanság paradicsomi állapotában, a veleszületett magántulajdonjog érvényesítésére, legalább is a mai formájában, nem lett volna szükség. A föld bőven és fárasztó, kínos munka nélkül hozta, termette volna az élet szükséges eszközeit; a kölcsönös, szenvedélymentes testvéri szeretet s egyetértés a javak közös élvezetét nem zavarta volna meg és minthogy betegségtől, nyomortól, mely a bűn folytán zúdul reá, nem kellett volna tartania, nem lett volna kényszerülve gyűjteni, félretenni s magáról, családjáról a sorscsapások, a szükség idejére gondoskodni. Ámde beállott a bűnbeesés s annak következményei szinte követelik, hogy az ember a természetében gyökerező, személyében székelő tulajdonjogot érvényesítse. Már az ősszülők gyermekei, Kain és Ábel külön-külön, mindegyik a sajátjából hoz áldozatot Isten oltárára s a Szentírás, mely egyébként megcáfolja, hogy az emberiség eredeti állapota a teljesen civilizálatlan vadság volt, világos bizonyítékokkal szolgál, hogy a szaporodó emberiség a magántulajdon álláspontjára helyezkedett. A törzsekké fejlődött családok csakhamar városokat építenek maguknak s földterületeket foglalnak le saját használatukra. A patriarchák gondoskodnak, hogy örökségük gyermekeikre, nevezetesen az elsőszülöttre szálljon. A zsidó nép történetének minden lapja a magántulajdonjog elismerését tartalmazza. De így volt ez a szomszédos népeknél is.
Ábrahám temetkezési helyet vásárol a heteusok lakta földön. Felkér evégből egyeseket e nép fiai közül: „Szóljatok érettem Efronnál, Szeor fiánál, hogy adja nekem a kettős barlangot, mely az ő szántóföldjének végén vagyon; méltó árért adja nekem azt előttetek temető-birtokul”. Az alkut azután ünnepélyesen meg is kötötték. Ábrahám lefizette a 400 ezüstsziklust, a békebeli 400 koronával körülbelül egyenértékű összeget s a gondosan kimért területet örök birtokába vette. (Ter 23)
Jákob ugyancsak idegen vidéken „megvevé azon földrészt, melyen sátorokat vont vala, Hemornak, Szikem atyjának fiától száz bárányon”. (Ter 33,19)
Babilon romjai között ásatások alkalmával százszámra találnak cseréptöredékeket. Róluk magánvagyoni szerződéseket lehet kibetűzni, melyeket a Kr. e. XIII–XVIII. századokban kötöttek. Ugyanezt tanúsítják Assyria ősi emlékei is.
Egyiptomban, jóllehet a fejedelem volt az egyetlen birtokos, aki nélkül „senki Egyiptom földén kezét vagy lábát meg sem mozdíthatta” (Ter 41,44), de ezzel a magántulajdon nem volt egészen kizárva. Hiszen tudjuk, hogy Putifár Józsefet teljhatalmú sáfárrá teszi a saját házában. „És az Úr megáldó az egyiptomi ember házát Józsefért és megsokasítá minden vagyonát, mind otthon, mind a mezőkön”.
Hasonlóképp az ősi Kína is, bár a fejedelemben, mint valami földi istenségben látta az ország kizárólagos birtokosát, de ez sem volt több, mint a hűbérrendszer valami neme, mely a magántulajdonjogot inkább csak korlátozta, mint elkobozta. Annyi bizonyos, hogy a Kr. e. III–IV. században a császár legfeljebb csak nagyobb felügyeleti joggal rendelkezik a földbirtokok felett, amint ez egyéb civilizált országokban is hajdanta szokásban volt.
Teljesen légbőlkapott tehát az az állítás, mintha az emberi nem ősi állapota a kommunizmus lett volna, mint amely természetünknek a legmegfelelőbb.
Sőt nyilvánvaló a történetbúvár előtt, hogy az ember már magántulajdonnál lép fel a történelem színpadjára s minél inkább fejlődik, művelődik s halad, annál inkább kialakul s megerősödik benne a tulajdonjog szentségének tudata s tisztelete. Már ez egymaga is eléggé igazolja, hogy a tulajdonjog az emberi természet legelemibb törvényei közül való s minthogy mindig, mindenütt, minden népnél megvolt, szükségképpen természetünkből forrásozik.