a) Tulajdonos lehet – a természetjog szerint – elsősorban minden élő ember fogantatásától fogva haláláig még abban az esetben is, ha értelme használatától egész életében meg van fosztva. A tulajdonjog gyökere ugyanis maga az értelmes emberi természet, amely minden embernek sajátja. „Míg az örökös kisded, mondja Szent Pál, semmit sem különbözik a szolgától, jóllehet mindennek ura. (Gal 4,1) A halottnak azonban, amint nincs semmi anyagi szükséglete, éppúgy nincs joga sem a föld javaira, amelyek reá nézve már teljesen céltalanok. De megmarad elhunytjaink joga jó hírnevökre, valamint arra is, hogy végső jogos rendelkezésöket végrehajtsák.
b) Tulajdonosok lehetnek az ún. erkölcsi személyek is, ti. a jó célból alakult társaságok, aminő elsősorban a katolikus Egyház s a szűkebb körű alakulatok annak kebelében, minők az egyházmegyék, plébániák, zárdák, szemináriumok s egyéb intézetek. (1495. kánon.) Tulajdonjogukról, mely természeti és isteni jogon alapszik, alább még bővebben szólunk.
c) Tulajdonos lehet végül maga az állam, mint ilyen, s azok a társulatok, egyesületek s intézmények, melyeket erkölcsi személyeknek elismer s birtoklási joggal felruház. Ezek az ún. kiváltságos társulatok. Azonban tiltakoznunk kell ama téves felfogás ellen, mely az egész ország végső s általános birtokosát az államban látja, mint amely a magánbirtokok felett korlátlanul rendelkezhetik s azokat elkobozhatja. Hazánk földjétől elszakított területeken e tekintetben mérhetetlen sok s égbekiáltó igazságtalanság történik szinte állandóan. Az államnak kisajátítani, földreformot csinálni stb. csak akkor s annyiban van joga, amennyiben ezt a közjó megköveteli s a tulajdonosok megfelelő kárpótláshoz jutnak. Egyházi javak kisajátításához ezenfelül még az Egyház fejének kifejezett beleegyezése is múlhatatlanul szükséges. (1530–1532. kánon.) Az ez ellen vétők az összes bűnrészesekkel együtt az egyházi kiközösítés büntetését vonják magukra. (2347. kánon.)