„A szívből erednek a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések… ezek azok, mik megfertőztetik az embert” (Máté, 15,19).
a) Ne bízzunk magunkban, hanem nézzünk mély, kutató tekintettel szívünkbe; világot látunk ott, mely tele van vízmosásokkal, szakadékokkal; bizonytalan, állhatatlan, „rengő” föld az. Azért, ha imádkozunk, melegszik ugyan szívünk, sőt tapadós lesz a kezünk, kellemes életmeleg szivárog át rajtunk s jól érezzük magunkat; de nem gondolunk arra a sok gonosz indulatra, a hideg, részvétlen irigység érzelmeire, melyek lelkünk mélyén pihennek, vagy mint kígyók virágos érzelmeink alatt lappanganak. Mily hamar van sokszor lelkünkben tavasz után tél s a virág helyén fakó, zörgő haraszt. Azért, ha imádkozom, ez öntudatom is kísér; ha a kereszt előtt térdelek s az olvasót szorongatom, tudom, hogy ki vagyok, s áhitatomban is kötözgetem ciliciumomat. Ezáltal leszek objektív imádkozó, s imám által tényleg javulok.
b) Vagy pedig csendes a lelkünk; gondolataink villanyosak, szívünk készségesnek látszik, de ez relatív és könnyen bomló egyensúly. Hány különböző, ellenszenves s rokonszenves ember vesz körül; hányan, kik ujjat húznának, vagy majd húznak is velünk; nem baj; tudjuk azt, de nem zavarodunk meg. Ellenkezés, harc, küzdelem a sorsunk, eszmék, javak, jogok egyoldalúak; némelyikét le kell törni, hogy jobb foglalja el helyüket. Nagylelkű leszek, mert tudom, hogy nagy az elfogultság, „extra et intra muros”. Ha így imádkozom, kinövök környezetemből, s fölényes s ép azért méltányos lélek leszek.
c) Itéleteinkben sokszor önhittek vagyunk, s beleszeretünk egyik-másik eszménkbe. Tervezgetünk s álmodozunk! Hej, hány takács ül velünk ugyanannak az életnek szövőszékén, kik nem szerintünk igazodnak. Terveink így dugába dűlnek, álmaink eloszlanak s lelkünk elszontyolodik; leül, mint a rosszúl kelt tészta. – Alázattal nézzünk felfogásunkra s kedvenc eszméinkre. Gondolat-revizió és restauráció kell sokszor. De aki jól imádkozik, abban lelki ruganyosság van, s tud megújulni s megifjúlni. A szentek ifjúsága, mint a mesebeli sasé, élet-reformáló imákban újul meg.
d) Lelkesülésünkben gyakran a nehézségeket nem látjuk. Fiatalos erővel indulunk neki az életnek, de kevés alázattal. Pedig mi az ember csak egy városban is, mi a történelemben, hát még a nagy természetben? Meg kell állnom a mechanizmus kerekei közt meg a századok zivatarában. Erre csak akkor leszek képes, ha hitben fölülemelkedem önmagamon, méternyi térfogatomon, arasznyi időmön túl s nézni tudom a világfejlődés beláthatatlan perspektíváit. E szent ködben föltalálom magamat s egy lépésnyire tőlem az Urat. Tudom, hogy ő Isten, s én véges porszem, de szerencsém, hogy lábaihoz tudok tapadni s hozzá ragaszkodva bejárni az örökkévalóság útjait. Amen, Amen!