a) Jó kenyér, ízlik; „pinguis panis Christi”, lelkek étele, angyalok kenyere. Minden íz van benne, a szerint, amilyen kinek-kinek az érzéke s a szüksége s kivált a halhatatlanság íze van benne. Aki alázat után vágyik, azt eszi; aki türelmet, tisztaságot keres, azt ízleli; akinek bátorság, kitartás, munkakedv kell, azt nyeri; akárcsak sziklából mézet, úgy ez igénytelen kenyérből lelket. Nem annyira hiszem ezt, mint inkább tapasztalom.
b) Hevít, lelkesít, készségessé, frissé tesz. A Szent Szűz sietve indul Judea hegyére, miután magába vette az Urat; úgy mi is sietve indulunk az Oltáriszentség erejében, ha kell, nehézségek hegyeire is; ha kell, vértanúi küzdterekre is. Az Oltáriszentségből vett erősödés nélkül senkit sem engedtek a vértanúság arénájára, mert féltek, hogy letörik! Ó szép, édes, liliomos egyház, „erat ante in operibus fratrum candida, nunc facta est in martyrum sanguine purpurea”; majd ragyog gyermekeinek erényeitől, majd bíboros lesz vértanúinak vérétől, de mindezt az Oltáriszentség erejében!
c) A vendégség vidámsággal s jókedvvel jár; Jézus az Oltáriszentségben nem kíméli az „oleum laetitiae”-t; szent vigaszt önt a lelkünkbe; az áhítat meleg arcpírban, sugárzó tekintetben is jelentkezik. „O sacrum convivium”; kedvet adj a jóra; add élveznem a jót, amit teszek.
d) A testre is hat. A lélek visszahat a testre, érzéseire s ösztöneire; az alsó természet finomodik s nemesbül a környezet előkelőségétől; a magas élvezet elfojtja az alacsony vágyakat; ebben az értelemben igaz, hogy ez a bor szűzi vért táplál, s ez a kenyér választott, különb nemzedéket nevel. Egyre halljuk, hogy a természet legyőzhetetlen; de árasszuk ki rá az öntudatos, alakítani akaró lelket, s meglátjuk, hogy a test is anyag, mely formát ölt! A kék-vér nem mese; de az isteni vér sem!