A hitveseknek azonban nem csupán egymással szemben vannak kötelességeik, hanem a házasság célja, a hetedik szentség által megszentelt állapotuk egy fontos s fenséges feladatot is ró reájuk: Istennek gyermeket adni, nevelni. Valóban nagyszerű feladat!
Isten a saját képére s hasonlatosságára alkotott emberbe ugyancsak valami alkotó, teremtő erőt s kedvet oltott. Az ember, amennyiben csak tehetséget érez magában, szívesen örökíti meg nevét itt a földön. Nagy munkákat óhajt hátrahagyni, szobrokat, képeket, építményeket, tudományos, költői, zenei műveket. És boldog önérzettel jegyzi reájuk nevét. Nyugodtan hal meg, mert van, ami hirdetni fogja őt az utókornak.
Ámde van-e nagyszerűbb remekmű a világon, mint az ember? Isten eleven arcképe, gyermeke, örököse?
A gránitot, a márványt, a vasat egykor szétmorzsolja az idő foga. A tudományos és költői művek egykor feledésbe mennek. De az ember élni fog örökre.
Ó, minő nagy s fenséges érzés tehát az a szülői öntudat! Ezt a gyermeket, ezt a derék embert, ezt a szentet én adtam a világnak, az Egyháznak, a hazának, a mennyországnak! Semmiben sem vagyok hasonlóbb az Istenhez, a Teremtőhöz, mint mikor atya, anya lettem.
Van-e fáradság, gond, szenvedés, kereszt, amelyet ez a boldogító öntudat bőven meg nem jutalmazna?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azért a gyermek az Istennek áldása.
Már a paradicsomban megáldá őket (az első házaspárt) Isten és mondá: „Növekedjetek és sokasodjatok”. (Ter 1,28) És az egész Ószövetség szinte ezektől az áldó szavaktól visszhangzik. A pátriárkák áldása az ivadék megsokasodását ígéri mindig. És mikor Jefte meggondolatlan buzgalmában leányát feláldozza, ez nem az életet, hanem szüzességét siratja, vagyis azt, hogy sohasem lehet anyává: „Csak azt engedd meg, amit kérek – szól atyjához –: Bocsáss el engem, hogy két hónapig távozzam a hegyekbe és sirassam szüzességemet társaimmal”. (Bír 11,37)
Midőn az édesanya szíve alatt hordja magzatát, nemde azt mondjuk, hogy „áldott” állapotban van?
És mikor világra hozza gyermekét, minden ismerőse szerencsét kíván neki az Isten áldásához.
Midőn pedig az édesanya első útjában a gyermeket az Úr házába viszi bemutatni, az Egyház így imádkozik felette: „Mindenható, örök Isten, aki a boldogságos Szűz Mária anyasága által a hívő szülők fájdalmait örömre változtattad, tekints kegyesen erre a szolgálódra, aki hálaadás végett örömmel jött a te szent templomodba s add, hogy az élet után ugyanazon boldogságos Szűz Mária érdemei s közbenjárása által az örökkévaló boldogság örömeibe gyermekével együtt eljutni méltó legyen”.
A hit s a józan ész csak áldást lát tehát a gyermekben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Honnan tehát, hogy manapság annyi család fél ettől az áldástól s úgy tartja, hogy Isten megveri őt a sok gyermekkel? Akárhány pedig vonakodik elfogadni az isteni áldást?
Keresztény hitves, nyisd föl csak egyszer lelki szemedet! Körötted röpköd ezernyi angyali, gyönyörűséges gyermek fejecske. Szinte tolongnak, oly sokan vannak, miközben édesen kedveskedve, esengve szólnak: mi vagyunk a te gyermekeid, unokáid, dédunokáid stb. Isten tervében, gondolatában, teremtő erejében. Mert neked szánt minket Isten, hogy apánk, anyánk légy. Ó könyörülj rajtunk; add meg nekünk az életet, a lehetőséget élni, örülni a létnek, egykor Isten látásának, az égnek …
És te visszautasítanád őket kegyetlenül? Vissza tudnád őket lökni a puszta lehetőség ködös tengerébe, meghiúsítva Isten oly irgalmas, üdvözítő szándékait?
Te megteszed! Nem akarsz apa, anya lenni!…
És azok a siránkozó árnyak elvonulnak. Tehát mi – sóhajtják keservesen – sohasem léphetjük át a lét küszöbét, nem élvezzük soha a mennyország boldogságát, amelyet Isten jósága nekünk is megadott volna …
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És ugyan miért?
Az igazi ok a mai kor hithiánya, kishitűsége, egoizmusa, amely nem akar engedni kényelméből, élveiből, mulatságaiból, örömeiből senkinek sem, még tulajdon gyermekének sem. Inkább ne legyen, minthogy vele osztozkodni kelljen!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagy csalódás ez! Hiszen így zárja ki magát az ember a legtisztább, legnemesebb örömökből, amelyeket e világ adhat.
Mily örömtelen, sivár az élet gyermek nélkül vagy csak egy-két elkényeztetett gyermekkel, ha Isten többel szánt volna.
Ha a terméketlen férj, feleség úgy hazatér egy-egy látogatásból, amelyet gyermekjátéktól, kacajtól visszhangzó népes családnál tett, nemde, minő céltalannak, üresnek tűnik fel előtte az élet? Mintha csak a teremtő Isten mindenben éreztetné kedvetlenségét, elégedetlenségét. A lelkiismeret is zaklatott s az örökkévalóság sem ígér semmi jót. A halálos ágyon nem lesz meghitt lélek, megbízható ápoló, aki pohár friss vizet nyújtson, lelkedről gondoskodjék, szemedet lefogja s aztán érted imádkozzék. Nem lesz, ki virágot ültessen sírodra, őrizze emlékedet, megőrizze nevedet. Az egy, akit a világra hívtál, az az elkényeztetett egy, sokszor oly hálátlan, vagy talán méltó büntetésképpen megelőzött a sírban …
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ellenben minő boldog a családi otthon: talán egyszerű, szegényes, de Istentől megáldott, jól nevelt, egészséges, eleven gyermekseregtől népes.
Mily szép a karácsony este ily meghitt családi körben, a jászol mellett a gyertyás fenyőfa árnyékában.
Mily öröm a szülőkre nézve a fejlődő gyermekek elevensége, vidámsága, kedveskedése, találékonysága, kópésága, fejledező tehetsége s erényes élete!
Mily fenséges érzés egyiket a másik után készíteni, bocsátani az Úr asztalához! Minő családi ünnepek ezek!
Még aki szegény, de jó családban látott is napvilágot, ritkán panaszolja az otthoni nyomorúságot. Ha szűkösen is volt minden, de igények sem voltak. És a gondos szülők, gyengéd testvérek szeretete mindenért bőven kárpótolt.
És ha felnőnek – sok gond, fáradság s nélkülözés árán – azok a gyermekek, és talpraesett, becsületes, hasznavehető emberek lesznek, embertársaik igazi jótevői, mily boldog önérzettel számlálja őket az őszülő édesapa, édesanya! Mily büszkén emlegeti őket! Ebből ez lett, abból az lett. De mind megállja a helyet, Istennek, embernek öröme telik bennük.
És ebben a szép eredményben nem kis része van éppen a család népességének s szegénységének. A gyermek rá volt utalva, hogy dolgozzék s kevéssel beérje, mindent megtanuljon, mindenhez értsen, mindent megpróbáljon. Az erényt, erőt, ügyességet a küzdelem fejleszti ki, amelytől a jómód a gazdag gyermeket mentesíti.
Érdekes jelenség az is, ha az Úr a népes családból egyik-másik gyermeket kicsi korában magához veszi. Úgy megsiratják, mintha az egyetlen lett volna. Nem volt az „amúgy is csak teher”, mint némelyek képzelik. De az az egy vigasz ilyenkor mindenesetre megmarad, hogy van még több, aki Istent itt e földön hűen szolgálni fogja, s jó szüleit egykor gondozza, ápolja. És minő boldogan hunyja le majd az ily szülő szemét. Halálos ágyát derék, jó fiúk, leányok, unokák környezik. Valamennyinek szemében ott a hála könnye. Csillogása minő sokatmondó! Drágább minden gyémántnál, drágagyöngynél az ilyen őszinte hálakönny. Mind imádkozik s fog imádkozni, míg csak él, a felejthetetlen, jóságos szülőkért. Van közöttük talán pap, apáca is. És a jó apa, anya szívében biztatóan visszhangzik az evangéliumi ígéret: „Minden, aki elhagyta (odaadta)… gyermekeit… az én nevemért, százannyit kap és az örök életet fogja örökölni”. (Mt 19,29)
És felszáll az apai, anyai lélek a halálos ágyról az ég magasára, hogy középpontja legyen egykor egy csillagtábornak, szebbnél-szebb lelkeknek, amelyek neki köszönik Isten után létüket, minden dicsőségüket, ragyogásukat, boldogságukat.