A házastársaknak ugyancsak lényegbevágó harmadik kötelessége egymás iránt a kölcsönös támogatás. És ha a férfiú rászorul arra, hogy az élet nehéz, küzdelmes útjain Isten neki „segítő társat” adjon, mennyivel inkább szükségét érzi a gyengébb nő az erősebb, biztosabb férfikéz támogatásának.
Ebben a kölcsönös támogatásban is Jézus Krisztusnak és az Egyháznak viszonya adja a legfenségesebb példát és ideált. Jézus Krisztus támogatja Egyházát imával, áldozattal, közbenjárással, áldással. Példájával nagy vállalatokra lelkesíti Isten dicsőségéért s a lelkek javáért. Viszont az Egyház lángoló buzgalommal karolja fel Krisztus ügyeit itt a földön. Önfeláldozó gonddal növeli, istápolja Krisztus gyermekeit: az egész földkerekségén utánuk jár apostoli utakon, vértanúi nyomokon. Szóval Krisztusnak él és hal.
E gyönyörű minta szerint támogassák a hitvesek egymást elsősorban a lelki életben, az erényességben.
I. Henrik német király megható köszönete, amelyet halálos ágyán feleségéhez, Szent Matildhoz intézett, valóságos dicshimnusza ennek a kötelességteljesítésnek. „Ó, drága feleségem – szólott a haldokló császár –, ki hű vagy hozzám a halálig! Köszönöm hűségedet, jóságodat! Köszönöm, amennyire csak köszönhetem, hogy hevességemben sokszor lecsillapítottál s annyi ügyben nekem tanáccsal s jó példával szolgáltál. Sok jóra figyelmeztettél te engem, amit különben elhagytam volna. Sokszor akartam igazságtalanságot elkövetni, de te rámutattál, hogy mi az igazság. Sokszor rávettél könnyeiddel, hogy az ügyefogyottak iránt, akiknek nem volt pártfogójuk, irgalmas legyek. Mindezekért ezerszeres hála s köszönet neked!”
Chantal Szent Franciska nyomban esküvője után elrendelé, hogy Bourbilly-ban, a családi kastély kápolnájában naponkint szentmise legyen, amelyen maga is férjével s személyzetével résztvett. Ha ura vasár- vagy ünnepnap vadászatra indult, semmiképp sem engedé el, hogy előbb kíséretével együtt szentmisét ne hallgasson.
Gyönyörű példát adtak, hogy miképp kell a házasoknak egymást a lelki életben támogatniuk, Szent Eleazár árinói gróf s hitvese, Szent Delfina. Egész életmódjuk szinte Isten dicsőségének előmozdítására, a felebaráti szeretet gyakorlataira s a kölcsönös megszentelés eszközlésére volt berendezve. Házirendjük beillett volna a kolostorba. Vagyon és méltóság közepette értettek szent csendben és visszavonultságban élni s a világi foglalkozásokkal az Istenben való szent szemlélődést egyesíteni.
És e nemes vetélkedés az Úr szolgálatában tiszta öröm- és tökéletes békének volt forrása számukra. És minő vigasz volt a feleségre, midőn megérhette, hogy 1323-ban elhunyt s számos csodával megdicsőített urát az Egyház ünnepélyesen szentté avatta. Jómaga 1369-ben hunyt el ugyancsak a szentség hírében.
Abban a háborúban, amelyet III. Konrád 1138-ban a Velfek ellen indított, Weinsberg városát is megszállotta, amelyet a württembergi herceg tartott elfoglalva. Midőn végre kemény tusa, makacs ellenállás után a várost hatalmába kerítette, elrendelé a város felégetését s a lázadók legyilkolását. De mégis csupa lovagiasságból megengedé, hogy előbb a nők elvonulhatnak, mindenik a neki legbecsesebbet elvive magával. Erre az engedélyre támaszkodva a hercegné férjét, mint neki legdrágábbat, vette hátára s így hagyta el a várost. Példáját követte a többi asszony. Frigyes, a császár fitestvére ugyan tiltakozott ez ellen, de a császár megtartotta szavát, sőt megdicsérte az eszes és derék hitveseket.
Így kellene minden feleségnek – akiket Isten többnyire elevenebb vallásos érzéssel s buzgalommal áldott meg, mint a mai férfivilágot – urát a bűnből, sőt nem ritkán hitellenségből kiragadnia, az örök kárhozattól megmentenie s a weisbergi asszonyok példája szerint – akár a hátán az égbe vinnie.