A szeretet az a mágnes, amely az erre választott szíveket hitvesi frigyre összevonja s aztán eggyé forrasztja; a szeretet marad a hitveseknek első s legfőbb kötelessége is mindörökre. Mintaképpen maga a Szentlélek Krisztus- és Egyházának, e két misztikus hitvesnek egymás iránti szeretetét állítja fel. (Vö. Ef 5,25) Lehet-e ennél ideálisabb, tisztább, önzetlenebb és áldozatosabb szeretetet elgondolni? A házasoknak tehát Isten szent szándéka szerint többet kell látniuk egymásban, mint a húst és vért: többet, mint a puszta embert. Ennyire az állat, illetőleg pogány is eljut. A keresztény házastársában lelkének kiegészítő felét is látja, akit Isten számára alkotott, akivel őt Isten szeretete forrasztja össze itt a földön s egykor az egész örökkévalóságban.
Ez az igazság sok egyebet megvilágít, amit e könyvecskében tárgyaltunk, nevezetesen a házasság egységét, felbonthatatlanságát s az Egyház borzalmát a vegyesházasságoktól. Megmagyarázza továbbá azt is, hogy habár az Egyház az özvegyek második, sőt további házasságát meg nem tiltja ugyan, de sohasem javallja.
De jellemezze a hitvesi szeretetet, illetőleg annak tulajdonságait néhány, a történelemből vett példa, amely jobban megvilágítja a dolgot, mint bármely szóáradat.
A szeretet egyik sajátsága, hogy meleg és gyengéd.
Ilyen volt az a szeretet, amely Lajost, Thüringia tartományi grófját szent hitveséhez, magyarhoni Szent Erzsébethez fűzte. Ennek jellemzésére elég legyen a régi krónikások nyomán azt a fenséges, megható jelenetet vázolnunk, midőn a Szentföldre induló gróf Erzsébettől búcsúzik.
… Az őrgróf Schmalkaldent tűzte ki találkozóhelyül, ahova Szent János-napkor mindenkinek egybe kellett gyűlnie, aki résztvesz a keresztesháborúban. Az őrgróf egyenkint búcsúzik itt szeretteitől. Mikor azután ahhoz ért, aki neki legdrágább volt a földön, Erzsébethez, annyira erőt vett rajta a válás fájdalma, hogy egyetlen szót sem bírt kiejteni a zokogástól. Egyik karjával feleségét fogta, a másikkal anyját ölelte meg. Némán szorította őket szívére s ott tartotta őket vagy félóráig néma fájdalommal. És csak sírt meg sírt ez a kemény lovag.
Anyja és felesége sem akarták elbocsátani. Sokáig tartották átölelve, mintha meg akarták volna ezzel gátolni elszakadását. Erzsébet hangosan kiáltá: Ó, jaj nekem, szegény asszonynak!
Végre kibontakozott a fejedelem az ölelő karokból. Erzsébet azonban nem nyughatott bele, hogy már most elszakadjon tőle. Engedelmével el akarta kísérni Thüringia határáig. Lajos megengedte. Mikor megérkeztek az ország határához, a szegény asszony szíve nem bírta megérteni, hogy most már el kell búcsúznia. Azért még egy napi járóföldre kísérte férjét, mellette lovagolva gyakori sóhajok között. Aztán még egy napi útra halasztotta a válást. És mikor ez a nap is eltelt, megint nem bírta magát elhatározni, hogy férjét elhagyja: arra gondolt, vajon nem kísérhetné el férjét a háborúba. Ezt az őrgróf is szívesen vette volna, de tekintettel kellett lenni az ország kormányzatára s a gyermekekre.
És Isten akarata mindennél több volt a szent asszonynak, s így ráadta fejét, hogy megválik. Ekkor a hű Vargila lovag odalépett az őrgrófhoz s azt monda: „Uram, itt az ideje, hogy a nagyságos fejedelemasszonyt hazabocsássad, hiszen meg kell lennie!”
Az őrgróf és Erzsébet heves zokogásban törtek ki s megint egymást hosszan átölelve tartották. „Szívem drága kincse – szólott a férj –, édes Erzsébetem, őrizzen s áldjon meg téged a menny Istene! Ne feledkezzél meg rólam imádságodban. Isten veled!”
Erzsébet sokáig nézett utána s a gyötrő fájdalomtól félholtan tért vissza komornáival…; mikor fölért Wartburgba, letette magáról minden fejedelmi ékességét és fekete ruhát öltött; azután átengedte magát a szomorúságnak, a magánynak és senki sem tudta őt megvigasztalni. – Lám! a szenteknek is volt ám szívük s mennyire tudtak szeretni! Sőt ők tudtak igazán szeretni. (Vö. Stolz: Szent Erzsébet.)
Valami hasonló jelenetet olvasunk Chantal Franciska életében, midőn a szentnek hozzá méltó leánya, Mária Amata, háborúba induló férjétől, Thorens bárótól, Szalézi Szent Ferenc öccsétől búcsúzik. Elszorult a szívük, fájdalmukat sem visszatartani, sem mérsékelni nem tudták. Mária Amata messzire elkísérte férjét, nem bírt karjai közül kibontakozni. Mikor mégis válniuk kellett, mindketten oly sűrű könnyeket ontottak, hogy könny lopózott azoknak szemébe is, akik őket búcsúzni látták és csodálkoztak rajta, hogy oly erőszakos fájdalmukat el tudták viselni. Keresztények voltak; utolsó szavuk az az ígéret volt, hogy még hívebben szolgálják az Úr Istent, megújuló buzgósággal törekszenek az erényre, ha Isten megadja nekik a kegyelmet, hogy Thorens báró ép egészséggel tér vissza a háborúból. Thorens vágtatva távozott, hogy jobban eltitkolhassa zokogását. Néhány hét múlva jött a hír, hogy a jámbor báró útközben betegségnek esett áldozatul. Szalézi Szent Ferenc maga tudatta a legnagyobb kímélettel a halálhírt a fiatal özveggyel. Mária Amata és szintén jelenlevő édesanyja eszméletüket vesztik. A szent püspök térdenállva sír, zokogása majd megfojtja. Amint a fájdalom első percei elmúltak s a keresztény megnyugvás ereje felülkerekedett, Szalézi Szent Ferenc a kápolnába ment, s a drága elhunytért misét mondott. Mária Amata a sekrestyében hallgatta, hogy fájdalmának szabad folyást engedhessen. Néha-néha egy-egy szívet facsaró sóhajtás röppent el csöndesen ajkáról. „Én Istenem, én egyetlenem, mit tettél velem? Ó, milyen mély ez a seb! Istenem, segíts rajtam. A te kezed sebzett meg engem, a te kezed gyógyítson meg engem”. (Vö. Szent Chantal élete, Bougaud. II. k. 3. l. stb.)
Ámde a szeretetnek nem szabad csupán hévnek maradnia, hanem tettekben is meg kell nyilvánulnia. Nevezetesen, legyen a szeretet türelmes.
Pompásabb példát alig találhatnánk erre, mint aminőt Szent Mónika, Szent Ágoston édesanyja adott.
…Jól látta férje gyengeségét s hűtelenségét, de sohasem tett róla említést. Szenvedett némán. Akkor sírt, mikor férje távol volt; s mivel a férfiútól, aki Istent nem szereti, esztelenségnek tartotta azt követelni, hogy híven szeresse a teremtményt (ti. feleségét), megelégedett azzal, hogy gyarló férje számára hitért s Isten iránt való szeretetért esedezett, mert ezek által nyer az ember tisztaságot. Éppen így szelíden, alázatosan, szerényen és valódi szeretettel hallgatott Mónika akkor is, amikor férje haragra gyulladt. Mit is lehet mondani annak, aki elvesztette önuralmát? Mónika várt, míg férje haragja lecsillapult, s felhasználva a férj lelkének visszatért nyugalmát s a gyengédség ama pillanatait, amikor heves, de jóindulatú emberek, mint Mónika ura, Patrícius is volt, haragjuk kitörését feledtetni igyekeznek azokkal, kiket megbántottak, kiknek szenvedést okoztak: bizalmasan, nagy óvatossággal és négyszem között mondott néhány magyarázó, sőt gyengéden szemrehányó szót is, amelyet Patrícius majd mindenkor jó szívvel fogadott.
A szelídség e rendszerét, a hallgatás és önmegtagadás e titkát minden barátnőjének ajánlotta; és ha ezek összevert arccal s ifjú férjeik durvasága által meggyalázva jöttek hozzá, kedves szeretetreméltósággal intette őket: „Vigyázzatok a nyelvetekre!” És mindenki tudta, hogy igaza van, mert bár férje indulatosabb volt, mint bárki más, meg nem ütötte őt soha. Patrícius fel-felugrott dühében, meg is fenyegette feleségét, de haragjában tovább nem ment; Mónika szelíd tekintete mindenkor megfékezte őt. Így jellemzi anyjának okos, hősies és türelmes szeretetét Szent Ágoston vallomásainak könyvében. (9. könyv, 9. fej.) (Vö. Bougaud: Szent Monika.)
A szerető szolgálatkészségnek hitvese iránt remek példáját adta Római Szent Franciska. Buzgó lelkigyakorlatai mellett sem mulasztotta el soha a kötelességét, amellyel mint nő urának tartozott. Mindig rendkívül előzékeny volt férje iránt, ki őt éppen azért gyengéden szerette. A példás egyetértést közöttük negyvenéves házaséletük alatt soha semmi sem zavarta meg. Franciska, ha férje őt szólította, vagy jelenléte valahol szükséges volt, sohasem habozott lelkigyakorlatait félbeszakítani. A férjes nő – szokta ilyenkor mondani – mindent, még az ájtatoskodást is abban hagyni tartozik, ha női kötelmeinek teljesítéséről van szó.
A hitvesi együttélés nagy áldozatokkal jár. Ámde a szeretetnek erőpróbája éppen az áldozat. Krisztus, az örök minta is, szenvedése és halála, s ennek a szentmisében való titokzatos megújítása által mutatja meg leginkább szeretetét jegyese, az Egyház iránt.
Hűen utánozta ezt az isteni példát Cerventa Klára. Fiatalon ment nőül egy negyvenéves férfihoz. Ez sok testi bajban szenvedett, amelyet menyasszonya előtt gondosan eltitkolt. Esküvőjük után pedig csakhamar súlyos betegségbe esett, amely őt a sír szélére juttatta. Nemeslelkű fiatal hitvese mindenképpen igyekezett férje fájdalmait enyhíteni. Hat hétig virrasztott ágya mellett s nem rettent vissza attól, hogy a betegséget ő is megkaphatja. És nem is ápolta hiába. Ura felgyógyult, amit az orvosok véleménye szerint csakis buzgó feleségének köszönhetett. Régi testi hibái azonban sohasem hagyták el, sőt később annyira fejlődtek, hogy teste csupa seb és daganat lett. A sebek rossz kigőzölgése s a beteg leheletének undorító bűze mindenkit visszariasztott. De Klára nem tágított; tovább is leggyengédebben ápolta őt. A kínos állapot tíz évig tartott. Már mindenki kimerült s kidőlt az ápolásban, de nem a hőslelkű hitves. Mikor pedig mindezekhez még az anyagi nyomor is bekopogtatott, a jó asszony eladogatta ékszereit s ruháit, hogy a hitelezőket kielégítse s betege számára a szükségeseket előteremtse. Végre a halál megkönyörült a betegen. De Klára nem örült annak, hogy keresztjétől megszabadult, hanem őszintén megsiratta halottját.