Midőn a madárka családot alapít, a bereknek védett helyén a ringó ágak egyikén fészket rak magának, oly helyeset, kedveset, meleget s barátságosat, hogy öröm ránézni. Az ész híján az ösztön vezeti művészetében. Mondhatnók, a természet törvényei által a jó Isten gondolkodik helyette. Mikor pedig az ember alapít családot, fészket, tűzhelyet, nem az ösztön, hanem a jó Isten által megvilágított józan ész hivatott őt vezérelni.
Miért is, aki arra érzi magát hivatva, hogy családi élet kebelén oldja meg az élet nagy feladatát, elsősorban sokat imádkozzék azért a világosságért, amely a magasból árad, kérjen igazi, természetfeletti bölcsességet s okosságot az Úrtól. De aztán hallgasson is a jó Isten kegyelme által megvilágosított józan ész szavára. Ez bizonyára – velünk együtt – a következő tanácsot adja neki:
a) Az ember házasodjék annak idején. Ne túlkorán s ne túlkésőn, hanem tartsa be a természet s körülmények által javallt életkor határait. Nevezetesen a férfi rendesen ne legyen 24–25 évnél, a leány 20–22 évnél fiatalabb. A gyermekésszel telt elhatározásokat többnyire megsiratjuk. Nem ritkán nevelni akarnak másokat, kik még maguk is nevelésre szorulnak; vérükkel táplálni gyermeket, akik még maguk is fejletlenek.
b) A választásnál legyünk tekintettel a lelki s testi alkalmasságra, rátermettségre. Nevezetesen egymásban ne annyira a szépséget, kedvességet, mint az erényt keressük. Legyünk tekintettel egymás egészségére is. Hiszen mi családot s nem kórházat akarunk alapítani. Némely bajok, főleg az átöröklődő s nemi betegségek a házasélettől határozottan eltiltanak.
c) Mielőtt családot alapítunk, annak anyagi biztos megalapozásáról is kell gondoskodnunk. A nagy különbség a hitvesek között vagyon s rang dolgában nem szokott áldás forrása lenni.
d) Lépjünk az oltárhoz tisztán, tisztességben, méltó lelkülettel. Hogy pedig a házasság tisztán katolikus legyen, ehelyütt bővebb kifejtésre már nem szorul.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azonban, bár a családalapításnál a józan észtől, a keresztény okosságtól kell tanácsot kérnünk, vezérfényt kölcsönöznünk, de a voltaképpeni létesítő, építő erőt még sem ebben kell keresnünk. „Vizsgáljuk, honnét ered, hogyan alakul a család – írja Bougaud. – Mondjuk ki kereken, hogy azt sem az érzékek, sem a szellem meg nem alapítják. Az érzékek ingadozása, az azokat csiklandó szépség ijesztő tünékenysége a családot inkább még felforgatják.
A szellem pedig magányos csillag, amely inkább ragyogni, mint egyesülni vágyik. Sőt gyakran éles kard, amely sebet ejt; megközelíteni nem lehet.
A család kútfeje nemesebb valami, mint az érzékek; jobb, tisztább valami, mint a szellem: kútfeje a szív. A szív építi fel azt a magasztos szentélyt, amelyet családnak nevezünk.
A szív: azaz a szeretet szüksége; szükségérzet, amely nem csillogni, de önmagát elfeledni, nem élvezni, hanem önmagát feláldozni, egészen átadni vágyik amaz egyetlen feltétel alatt, hogy magát soha többé vissza nem veszi.
Tehát a szív teremti meg a családot… a vonzalom keresésében mindig szűkebb köröket alkotva maga körül. És amint a kör kisebbedik, a vonzalom nő s erősödik. Először mindenkihez bizalommal és jóakarattal közelít. Azután kiválasztja magának ismerőseit. Ismét körültekint, s ott látja maga körül életének mintegy kiegészítő részeit: anyát, fivért, nővért… Végre a kör egészen összeszorul, a szív még magasabbra tör s e fenséges magaslat tetőpontjára érve eljön a pillanat, midőn a szív így szól: Téged egyedül; és kimondva e szót: Téged egyedül, nyomban hozzáteszi: örökre! Íme a szív ez ünnepélyes pillanata, e legemberibb és legistenibb érzelem, a szeretet alapítja meg a családot.” (Vö. Bougaud: Kereszténység és korunk. I. 275.)