a) „Ime, egy fejedelem járula hozzá és imádá őt, mondván: Uram, leányom most halt meg, de jer, tedd rá kezedet s élni fog. És fölkelvén, követé őt Jézus és az ő tanítványai” (Máté, 9,18). Ez Isten udvarának etikettje; aki hozzá megy, az leborul, imád s kér. Az ember is úr, de csak a teljes függés alapján; mondva-csinált úr, mondva Isten szájával, a teremtő s fönntartó szóval. Csak e szó leheletétől lehet úr. Ha fölemeli fejét kevélyen, beleüti azt a végesség mestergerendájába. Az élet mélysége, a hatalom fölsége, a halál titokzatossága szerénységre inti. Ha magunkba térünk, megértjük a kötelesség s az erkölcsiség egyszerű, nemes formáit; s azt az erőszakos, önfeledésre, verejtékező s mégis haszontalan erőlködésre állított „Übermensch”-t, a modern óriást, aki nem hisz s nagyokat mond, szívből megsajnáljuk. – Az Isten tesz minket naggyá, s ahányszor hozzá alázattal közeledünk, egyre nagyobbakká leszünk.
b) „És imádá” s „igen kéré…” A halál megszokott képei imponáló, megrendítő hatalommá válnak, mikor azokat illetik, kiket szeretünk. Tehetetlenségünk s fájdalmunk érzete kiáltássá lesz… kiáltássá a mélységből. Mily szerény a halottját sirató király, épen úgy, mint a gyermekét szoptató királyné; élet-halál királyt, királynét nem ismer, csak epedő, vágyódó, imádkozó lelkeket. Ó jer s tedd rá kezedet… Gyönge még az a hit, mely kézráföltételt igényel, de tiszteletreméltó máris, mert imádkozik. A gyönge, a kísértetben élő lélek ne ütközzék meg azon, hogy gyönge; hanem imádkozzék, kérjen; majd erősebb lesz.
c) „Jövének a zsinagóga fejedelmétől, mondván: Leányod már meghalt, minek fárasztod tovább a Mestert…? Jézus pedig mondá a zsinagóga fejedelmének: Ne félj, csak higgy!” (Márk 5,35). Az ember hamar kimondja: elég; ne fáraszd a Mestert! De a Mester megy a ravatal s sír felé. Ne félj, csak higgy; élni fog! Ah, hogyne félnénk?! Félünk a haláltól; elszakadni, az fáj; lesiklani a zúgón ismeretlen mélységbe, borzasztó. Hogy találunk el ott haza? Ne félj, Jézus vezet. A víznek mindegy, akár éjjel, akár nappal folyik, húzza azt a mélység; minket a halálban is az Isten húz; bizton megyünk s eltalálunk, ha tiszta a szívünk. Ne félj, csak higgy és szeress. Halálod mély álomból varázsos ébredés lesz!
d) „És elérkezének házába, és látá a tolongást, s mily nagyon sírnak… És bemenvén, mondá: Mit búsultok és sírtok? A leányzó nem halt meg, hanem aluszik. És kineveték őt… És megfogván a leányzó kezét, mondá: Talita kumi… És azonnal fölkelt a leány és járt.” A gyásznép sír, ruhákat varr, sípokat készítget, koszorúkat fon; temetésre készül; hervadó gondolatokkal, reménytelenül jár föl-alá. Az isteni Megváltó e tolongó, hervadt nép közé lép, mint az élet s az erő; ő mást gondol, mást lát; nem holtat, hanem alvót; a halálból, az örök élet portájából visszahívja a leány lelkét; int neki, s az engedelmeskedik. – A világi gyász, mely a lélekkel nem gondol, üres diókat szed télre, virágokat gyüjt északsarki expediciókra s brüsszeli csipkéket dobál a hajótörött felé erős kötél helyett! Mily silány érzület! Én Jézussal nézek halottat; temetőmet berendezem a „föltámadásra”. Erre nevetni is lehet, de a Mestert ez nem hántotta, engem se bántson!