a) „A szoros kapun menjetek be: mert tágas a kapu és széles az út, mely a veszedelemre viszen s sokan vannak, kik azon bemennek” (Máté 7,13). A széles úton sokan járnak; azok, kik magukat nem fegyelmezik s az ösztönös természetet követik. Nem kell ahhoz erő, küzdelem s törekvés. Aki piszkos, rendetlen, rest, kelletlen, barátságtalan, aki savanyú, keserű, rosszindulatú akar lenni, annak csak hagynia kell magát… széles az út. Aki ösztöneit követi s lelkiismeretét eltompítja, aki durvaságát nem fékezi, az is széles úton jár. Mily marhacsapás ez! Sehol az Úr Jézus nyomai; de nem is jár ezen az úton a mosolygó szépség; mocsarak s kiégett sziklafalak közt vezet az út, szélein sehol virág, sehol kereszt. – Lélekben úgy látom s azt hallom, mintha láncravert emberek csordáit hajtaná maga előtt az ördög; a széles úton rabok járnak. Mily utálatos, alávaló út ez, sötét, sáros, sírba s pokolba visz.
b) „Mily szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen; és kevesen vannak, kik azt megtalálják.” Az útjelzőn ez áll: Én vagyok az út. Ez az út keskeny, de fölséges; egyre emelkedik, s ha megindulunk, napsugár s friss szellők járnak rajta; szélei tele vannak gyógyfüvekkel; fenyőerdők, harmatos virágok s források szegélyezik. Sok málhával s komforttal nem lehet rajta járni, de frissen, üdén, lelkesen s énekszóval könnyű boldogulni. Nem jár rajta bűn, sem a gondoknak az a szomorú, sötét árnyéka, mely Atyát nem ismer. A szenvedőt, a beteget, a haldoklót az Isten ragyogó angyalai gondozzák ez úton. S jaj, e fölséges utat kevesen találják meg! Miért? Kell elszántság hozzá, hogy nekivágjunk az „Isten hegyeinek”; de ha megtettük, nem félünk többé és minél magasabbra érünk, annál inkább töltekezik szívünk örömmel.
c) „Törekedjetek bemenni a szoros kapun” (Luk. 13,24). A görögben az áll, hogy […]; agonizáljatok e belépésért. Élet-halál harccal vágjatok utat. Nem mást kell legázolnotok, hanem magatokat keményen fognotok. – Nem kimélek semmit, hogy a keskeny útra, a pontos törvénytartásra, szenvedélyeim, hajlamaim fegyelmezésére, önmegtagadásra, áldozatkészségre szorítsam magamat „corde magno et animo volenti”, lélekkel, mely akarni tud. Nem vagyok-e lusta reggel a felkelésben vagy nehézkes, piszmogó kötelességeim teljesítésében?