„Óvakodjatok, hogy igazságtokat, jócselekedeteiteket ne cselekedjétek az emberek előtt, hogy láttassatok… Mikor imádkoztok, ne az utcák szegletein állva” (Máté 6,5).
a) Ne törődjünk elsősorban a külsővel, a színnel, a látszattal; hisz a külső a belsőnek virága; a külső a szívnek illata s melege. Ezt a belsőt gondozzátok, majd áttör aztán ereje s fénye rajtatok. Mit használ a külső, ha nem a belső szép világ kisugárzása? Mit használ a szép síremlék? Az áhítat s a képmutatás közt az a különbség, ami a tejes-rózsás arc s a festett lárva közt. Szegény üres lárva! Nekem erő, öröm, élet, bensőség kell; ez telít, ez képesít a külső világ átalakítására.
b) Tehát a belsőbe zárkózzatok. Az öntudat csendjében csendülnek meg a mélység akkordjai. E szent rejtekben van az Úr. „In indepicto fundo cordis”, a lélek átlátszó mélyében, ott, ahol látszatot, csalódást levetettem, ott, hol káprázat nélkül, tiszta gyermekszemmel önmagamat megláttam, ott találkozik Isten és én, a lélek és atyja. „Menj be kamrádba és ajtóbetéve imádd atyádat a rejtekben.” Aki e kamrába benyitott, az nem sokat szórakozik. Minél jobban hatolsz magadba, annál jobban imádkozol.
c) A művelt ember nem igen szeret külső áhítatgyakorlatokban, körmeneteken stb. résztvenni. Ezt a hajlamot is korrigálni kell. A külső Isten-tiszteletben részt kell venni; az Jézus akarata, miután Istent társasan, testvéries egyesülésben is kell imádnunk; de különben csak hatoljunk a mélybe. A külső Isten-tiszteletben is a testvéri szeretet, az alázat s a hitmegvallás képezi az igazi belső értékeket.