FEKETÉN-FEHÉREN
„A Lumen Gentium megszületése több mint két évig tartott. A Zsinaton az Egyház meghatározta önmagát, természetét és küldetését, teljesebbé tette az 1870-ben megszakított I. Vatikáni Zsinat egyháztanát, főleg a püspöki kollegialitásról szóló tanításával, de nem definiált új dogmát.”
(Részlet a Szent István Társulat által kiadott Magyar Katolikus Lexikonban Szabó Ferenc Sj által jegyzett „Lumen Gentium” szócikkből.)
Mit jelent mindez?
I. HITLETÉTEMÉNY, DOGMÁK, ÉS EGYETEMES KONSZENZUS – ISTENI ÉS KATOLIKUS HIT
Bármilyen rítusú római katolikus krisztushívő isteni és katolikus hittel tartozik hinni mindazt, amit Isten írásban vagy szóban áthagyományozott igéje, vagyis az Egyházra bízott egyetlen hitletétemény tartalmaz, és amit egyszersmind akár az Egyház ünnepélyes, akár pedig rendes és egyetemes tanítóhivatala mint Istentől kinyilatkoztatottat terjeszt elő; ez a rendes és egyetemes tanítóhivatal pedig abban nyilvánul meg, hogy valamit a krisztushívők a szent tanítóhivatal vezetése alatt közösen elfogadnak; tehát mindenki köteles elkerülni minden olyan tanítást, ami ezekkel ellenkezik. (Vesd össze a CIC 750. kánonja első szakaszával, és a CCEO 598. kánonja első szakaszával!)
Vagyis isteni és katolikus hittel (de fide divina et catholica) kell hinni mindazt:
1.) Ami az Istentől kinyilatkoztatott és az Anyaszentegyházra bízott hitletétemény (depositum fidei), vagyis az Istennek írásban és szóban áthagyományozott igéje tartalmaz.
2.) Amit az Anyaszentegyház rendkívüli és ünnepélyes tanítóhivatala mint Istentől kinyilatkoztatottat előterjeszt hívés végett. Ezek pedig »dogmák«, vagyis az isteni és katolikus hittel hiendő, a hitre és erkölcsre vonatkozó tételesen előterjesztett igazságok. Dogmát a rendkívüli és ünnepélyes tanítóhivatla kétféleképpen határozhat meg:
2.1. A pápa önmagában, amikor mint minden krisztushívő legfőbb pásztora és tanítója egyetemesen és visszavonhatatlanul hívés végett egy hitbeli vagy erkölcsi tételt mint Istentől kinyilatkoztatottat előterjeszt.
2.2. A pápa által egyetemesnek elismert zsinat (ecclesia coadunata // összegyűlt egyház) egyetemesen és visszavonhatatlanul hívés végett egy hitbeli vagy erkölcsi tételt mint Istentől kinyilatkoztatottat előterjeszt.
3.) Amit rendes és egyetemes tanítóhivatal (ecclesia dispersa // szétszórt egyház) köztudata mint Istentől kinyilatkoztatottat ismer és tanít, vagyis „amit mindig, mindenhol és mindenki hitt és vallott” (Lerinumi Szent Vince), azaz amit a szent tanítóhivatal vezetése alatt a krisztushívők közösen elfogadnak (consensus fidei fidelium) mindig és mindenhol.
Alaki eretnek (haereticus formalis) csak az, aki a keresztség felvétele után egy isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságot makacsul tagad, vagy makacsul kételkedik benne. (Vesd össze a CIC 751. kánonjával!)
II. EGYETEMES IGAZSÁG – EGYHÁZIAS HIT
Egyházias hittel (de fide ecclesiastica) kell hinni mindazon egyetemleges igazságokat (veritates catholiceae), melyek a hitletétemény szent és sérthetetlen megőrzéséhez és hűséges magyarázatához elengedhetetlenek, s melyeket mint meghatározottakat előterjeszt az Anyaszentegyház. (Vesd össze a CIC 750. kánonjának második szakaszával, és a CCEO 598. kánonja második szakaszával!) Ezek három csoportba sorolhatók:
1.) bölcseleti igazságok (veritates philosophicae) – például az elégséges alap elve;
2.) dogmatikai tények (facta dogmatica) – például a Trineti Zsinat történeti valósága;
3.) hittudományos következtetések (conclusiones theologicae) – kinyilatkoztatott tételekből logikai következetések levonása, például Krisztus valóságosan és teljességgel bírja az emberi természetet a megtestesülés által + az emberi természet velejárója, hogy van anyagi testi és szellemi lelke → Krisztusnak van anyagi emberi teste és szellemi emberi lelke.
III. HITELES TANÍTÁS – VALLÁSOS ENGEDELEMESSÉG
A tanítóhivatal minden más megnyilatkozása hiteles tanításnak (doctrina authentica) tekintendő, amit az értelem és az akarat vallásos meghajlásával, vagyis vallásos engedelmességgel (religiosum obsequium) kell fogadnunk. (Vesd össze a CIC 752. kánonjával, és a CCEO 599. kánonjával!)
Ez utóbbiról Leo Rudloff OSB így ír a világiak számára írt Rövid Dogmatikájában, mely magyarul ingyenes elérhető és letölthető a Pázmány Péter elektronikus Könyvtárból: http://www.ppek.hu/konyvek/Rudloff_Leo_Rovid_dogmatika_vilagiak_szamara_1.pdf
„Minden más esetben, midőn a pápa – pl. körlevelével (encyclica) – legfőbb tanítói hivatalát gyakorolja a nélkül, hogy visszavonhatatlan érvényű („ex cathedra”) döntés hozatalára vonatkozó szándékát kinyilvánítaná, nem tévedhetetlen. A római „kongregációk”, vagyis a pápát az egyetemes Egyház vezetésében segítő felsőbb hivatalok, sem tévedhetetlenek. De ezeket a döntéseket is benső vallásos hozzájárulással kell elfogadnunk.”
Majd így folytatja, idézve a nagy dogmatikus Diekamp szavait:
„Ez akötelezettség csak abban a nagyon ritka esetben szűnhetik meg, midőn valaki, aki az illető kérdésben saját véleményalkotásra hivatott, minden érvnek ismételt lelkiismeretes megvizsgálása után arra a meggyőződésre jut, hogy a döntés tévedésen alapszik.”
Vagyis ha:
1.) egy arra hivatott személy, aki tanítói hatalommal bír – pápa, püspök, delegált tanítói hatalommal bíró más klerikus, szubdelegált tanítói hatalommal bíró laikus) –, minden érvnek ismételt lelkiismeretes megvizsgálása után arra a meggyőződésre jut;
2.) hogy a döntés tévedésen alapszik;
3.) lelkiismeretileg köteles a vallásos engedelmességet megszüntetni az adott rendelkezéssel kapcsolatban, és ellenállni annak.
Az emberi tekintélynek nem tartozunk vak engedelmességgel. Egyedül az Istennek tartozunk, aki nem téved és nem téveszt meg. Erre figyelmeztet Aquinói Szent Tamás is:
„[A hívőnek] nem kell elfogadnia egy olyan prelátust [klerikus elöljáró értelmében], aki hitellenes dolgot hirdet… Az alárendelt nincs teljesen felmentve a tudatlansága miatt. Ugyanis a hit habitusa figyelmezteti őt arra, hogy elutasítsa az ilyen prédikációt, mert ez a habitus azt tanítja, ami az üdvösségre vezet. Ugyanígy, mivel nem szabad túl könnyen hitelt adnia bármiféle léleknek, nem kell beleegyeznie, amikor valami szokatlant prédikálnak, hanem informálódnia kell, vagy egyszerűen Istenbe helyeznie a hitét, az isteni misztériumokban való kutakodás nélkül”. (Supplementrum III Sententiarum, d. 25., q. 2., a. 1., sol. 4., ad 3.)
Vagyis, ha valaki, aki arra hivatott, de akár – az Angyali Doktor szerint – egy egyszerű hívő, akinek a hitérzéke figyelmezteti, arra a meggyőződésre jut minden érvnek ismételt lelkiismeretes megvizsgálása után, hogy a Lumen Gentium ez, vagy az a passzusa tévedésen alapszik, lelkiismeretileg köteles megtagadni az előterjesztés adott passzusa iránti vallásos engedelmességet.
Szabó Ferenc SJ szavait megerősíti az a közlemény, amit a Lumen Gentium minden hivatalos kiadásához függelékként csatolni rendeltetett, de ami évtizedek óta rendre kimarad – a legfelsőbb rendelkezésekkel szembemenve – a hazai hivatalos kiadásaiból. Ezt a függeléket a Coetus Internationalis Patrum (Alfredo Ottaviani bíboros, Giuseppe Siri bíboros, Marcel Lefebvre érsek, Antônio de Castro Mayer püspök, Geraldo de Proença Sigaud püspök, és maga a függeléket aláíró zsinati főtitkár, Pericle Felici érsek) nyomására csatolták kötelező jelleggel hozzá. Érdemes összevetni a „kollegialitás” és a „szinódusi út” antikatolikus olvasataival ezt a hivatalos olvasati szabályt! Íme:
A II. Vatikáni Egyetemes Szent Zsinat jegyzőkönyvéből
KÖZLEMÉNYEK,
amelyeket a Zsinat nagyméltóságú főtitkára adott elő a 123. általános összejövetelen 1964. november 16-án
Felvetődik a kérdés, hogy milyen teológiai minősítés illeti meg azt a tanítást, amely a »De Ecclesia« szövegtervezetben ki van fejtve, és szavazásra kerül. A tanításügyi bizottság szószerint a következőképpen felelt a kérdésre, amikor mérlegelte a »De Ecclesia« szövegtervezet harmadik fejezetére vonatkozó módosító javaslatokat:
„Magától értetődik, hogy a zsinati szövegeket mindenkor a közismert általános szabályok szerint kell értelmezni.”
A tanításügyi bizottság ez alkalommal utal 1964. március 6-án kelt saját nyilatkozatára, amelynek szövege szószerint a következő:
„A zsinati szokásokra és a mostani zsinat lelkipásztori céljára való tekintettel ez a zsinat csak azt mondja ki hit és erkölcs dolgában az egyházra kötelező végleges döntésként, amit maga nyíltan ilyennek jelent ki.”
„Minden egyebet pedig, amit előterjeszt a Zsinat, mint az Egyház legfőbb tanítóhivatalának tanítását, minden egyes keresztény hívő oly módon köteles hallgatni és elfogadni, amiként maga a Zsinat szándékolja. A szándék kiolvasható vagy a szóbanforgó tárgyból, vagy a fogalmazás módjából, a hittudományos magyarázat szabályai szerint.”
Felsőbb tekintély közöl továbbá az atyákkal egy előzetes magyarázó megjegyzést a »De Ecclesia« szövegtervezet harmadik fejezetének módosító javaslataihoz, E megjegyzés szándéka és értelme szerint kell magyarázni és érteni az említett harmadik fejezet tanítását.
ELŐZETES MAGYARÁZÓ MEGJEGYZÉS
„A bizottság megállapodott abban, hogy a módosító javaslatok mérlegelése előtt a következő általános észrevételeket teszi.
1. – A »kollégium« szót nem kell szorosan jogi értelemben venni, vagyis nem olyan csoportról van szó, amelynek egyenlő jogú tagjai esetleg elnökükre ruházzák át tulajdon hatalmukat, hanem egy olyan állandó jellegű csoportról, amelynek felépítését és tekintélyét a kinyilatkoztatásból kell kiolvasni. Ezért a tizenkét apostolról nyíltan megmondja a felelet a 12. sz. módosító javaslatra, hogy őket az Úr „kollégiumként, azaz állandó jellegű csoportként” szervezte meg. Vö. még az 53. c. módosító javaslattal. – Ugyanez okból fordul elő számos helyen a »rend« (ordo) vagy a »testület« (corpus) szó is a püspökök kollégiumáról. Az a párhuzam, amely megvan egyrészről Péter és az apostolok, másrészről a pápa és a püspökök közt, azt nem foglalja magában, hogy az apostolok rendkívüli hatalma átszállt utódaikra, és nyilvánvalóan azt sem, hogy egyenIőek egymással a kollégium feje és tagjai. Mindössze megfelel egymásnak az előbbi viszonylat (Péter meg az apostolok) és az utóbbi viszonylat (a pápa meg a püspökök). A bizottság tehát megállapodott abban, hogy nem „azonosképpen”-t ír a 22. sz.-ban, hanem „hasonlóképpen”-t. Vö. az 57. módosító javaslattal.
2. – A kolIégium tagjává a püspökszentelés által, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által lesz valaki. Vö. 22. sz. § 1. a végén. A felszentelés megadja a létrendi részesedést a szent tisztségekben; ez kétségtelen a hagyományból, beleértve a liturgiait is. Tudatosan szerepel a »tisztségek« (munus // munera) szó, nem pedig a »hatalmak« (potestas // potestates) szó, mert ezen az utóbbin a minden további nélkül gyakorolható hatalmat lehetne érteni. Ahhoz ugyanis, hogy az így gyakorolható hatalom is meglegyen, még kánoni vagyis jogszerű körülhatárolásra van szükség a hierarchikus felsőbbség részéről. Az ilyen hatalom-körülhatárolás jelentheti egy közelebbről meghatározott tisztség átruházását vagy alattvalók kijelölését, és a legfőbb tekintély által jóváhagyott szabályok szerint megy végbe. Ilyen további szabályt követel a dolog természete, hiszen olyan tisztségekről van szó, amelyeket több személynek kell gyakorolnia, akik hierarchikusan együttműködnek, Krisztus akaratából. Nyilvánvaló, hogy a »communio« a koronként változó körülményekhez igazodva, már érvényesült az Egyház életében, mielőtt törvény-alakot öltött a jogban. Nyomatékos kijelentés tehát az, hogy az Egyház fejével és tagjaival hierarchikus közösségre van szükség. A »communio« fogalmát nagy tisztelet övezi a régi egyházban (de most is, különösen Keleten). Nem valami szétfolyó érzelmet értünk rajta, hanem szervezetszerű valóságot, amely jogi alakot követel, és ugyanakkor a szeretet élteti. A bizottság ezért, csaknem egyhangúlag, abban állapodott meg, hogy a „hierarchikus közösségben” kifejezés kerüljön be a szövegbe. Vö. a 40. módosító javaslattal. és azzal, ami a kánoni küldetésről szól a 24. sz.-ban. Az újabbkori pápáknak a püspöki joghatóságról szóló okmányait a hatalmak e szükségszerű körülhatárolása szempontjából kell értelmezni.
3. – A kollégium nem lehet meg fő nélkül. Ilyen értelemben áll, hogy „a legfőbb és teljes hatalom hordozója az egész egyházra vonatkozóan”. Ezt szükségszerűen el kell fogadnunk, hogy kérdésessé ne váljék a római pápa teljes hatalma. A kollégiumhoz ugyanis a feje szükségképpen és mindenkor hozzáértetődik, és ez a fő a kollégiumban csorbítatlanul megtartja Krisztus helytartójának és az egész egyház pásztorának tisztét. Más szóval nem a római pápát kell megkülönböztetnünk a püspökök teljes együttesétől, hanem az egymagában vett római pápát a püspökökkel együtt vett római pápától. Minthogy pedig a pápa a kollégium feje, csakis őrá tartoznak bizonyos cselekmények, amelyek egyáltalán nem illetik meg a püspököket, például, hogy összehívja és vezeti a kollégiumot, jóváhagyja az eljárási szabályzatot stb. Vö. a 81. módosító javaslattal. Krisztus egész nyájának gondozása a pápára van bízva: az megítélésére tartozik, hogy az Egyház koronként változó szükségletei szerint meghatározza, mi módon előnyös valóraváltani ezt a gondozást: személyesen-e vagy testületileg. A pápa a saját belátása szerint jár el, amikor – az Egyház javát keresve – szabályozza, fejleszti és jóváhagyja a kollegiális működést.
4. – A pápa mint az Egyház főpásztora bármikor tetszése szerint gyakorolhatja a hatalmát: ez vele jár hivatalával. A kollégium viszont, noha mindenkor megvan, emiatt még korántsem működik állandóan szorosan vett kollegiális ténykedéssel, amint ez az Egyház hagyományából köztudott. Más szóval nincs mindig teljes ténylegességben („in actu pleno”) és csak időközönként működik szorosan vett kollegiális ténykedéssel, és ekkor is csak a fej beleegyezésével. Azt mondjuk, hogy „a fej beleegyezésével”: nem valami külső személytől való függés módjára kell ezt elgondolni. Épp megfordítva: a „beleegyezés” (consentia) szó a fő és a tagok közösségére (communio) utal, és a főt mint főt megillető cselekménynek a szükségszerűségét feltételezi. Ezt kifejezetten állítja a 22. sz. 2. §-a, és ugyanott, a végén, meg is magyarázza. A kirekesztő értelmű „csak” („nonnisi”) szócska minden eshetőséget kizár; világos tehát, hogy mindenkor meg kell tartani a legfőbb tekintély által jóváhagyott szabályokat. Vö. a 84. módosító javaslattal.
Mindebből pedig az tűnik ki, hogy a püspököknek fejükkel való összeköttetéséről van szó, és egyszer sem a püspököknek a pápától függetlenül folytatott tevékenységéről. Ha hiányzik a fő tevékenysége, a püspökök nem tudnak kollegiálisan ténykedni, amint ez már a »kollégium« fogalmából következik. Az összes püspökök és a pápa között e hierarchikus közösséget a hagyomány egész bizonyossággal szentesíti.
Megjegyzés. – Hierarchikus közösség nélkül nem gyakorolható az a szakramentális–létrendi tisztség, amelyet meg kell különböztetnünk a dolog kánoni-jogszerű oldalától. Úgy gondolta azonban a bizottság, hogy nem kell belebocsátkoznia a »megengedhetőség« (liceitas) és az »érvényesség« (validitas) kérdéseibe. Ezeket továbbra is vitathatják a hittudósok; különösen pedig azt, ami az elkülönült keletieknél ténylegesen gyakorolt hatalomra vonatkozik: ennek magyarázatára több vélemény is van.”
†Pericle Felici
samosatai címzetes érsek,
a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat főtitkára.