„Isten, ki Szent Péter apostolt bilincseitől megszabadítottad s bántatlanul távozni hagytad, kérünk, oldd meg bűneink bilincseit s zárj ki kegyesen előlünk minden rosszat.”
Szent Péter apostolnak azt az ünnepét, melyet bilincsesnek neveznek, négy okból vezethették be:
tudniillik Péter kiszabadulásának emlékezetére,
Sándor pápa kiszabadulásának emlékezetére,
egy pogány ünnep eltörlésére
és a lelki bilincsektől való megszabadulás kieszközlésére.
Az első ok tehát Péter kiszabadulásának emlékezete.
A Historia scholastica elmondja, hogy Herodes Agrippa Rómába jött, és igen-igen bizalmas barátja lett Caiusnak, Tiberius császár unokájának. Egyik nap aztán, amikor Herodes Caiusszal együtt kikocsizott, kezét az ég felé emelve, ezt mondta:
„Bárcsak láthatnám már az öreg ember halálát, téged pedig mint az egész földkerekség urát!”
De meghallotta ezt Herodes kocsihajtója, és azonnal jelentette Tiberiusnak. Tiberius császár fölháborodva börtönbe záratta Herodest. Itt aztán egy nap, amint éppen egy fának támaszkodott, melynek lombjában egy bagoly tanyázott, megszólította őt az egyik fogolytársa, aki járatos volt a madárjóslásban:
„Ne félj, mert nemsokára kiszabadulsz, és oly magas polcra emelkedsz, hogy barátaidat elfogja a sárga irigység, és nagy jólétben fogsz meghalni. De amikor majd ismét ilyen baglyot látsz a fejed fölött, akkor tudd, hogy öt nap múlva véged.”
Nem sok idő múlva meghalt Tiberius, és Caius emelkedett hatalomra. Ő persze kiszabadította Herodest bilincseiből, és Júdea fényes királyi trónjára emelte. Megérkezése után kinyújtá kezét, hogy lesújtson némelyekre az egyházból. Karddal kivégeztette Jakabot, Jánosnak bátyját a kovásztalan kenyerek napjai előtt. Mivel látta, hogy az kedves a zsidóknak, a kovásztalan kenyerek napjaiban elfogatta Pétert és tömlöcbe veté, az lévén a szándéka, hogy Húsvét után a nép elé vezetteti (ApCsel 12,1–4).
Éjszaka azonban az Úr angyala melléje állott, kiszabadította bilincseiből (uo. 12,7–10) és meghagyta neki, hogy szabadon végezze az igehirdetés szolgálatát. A király gonosz bosszúja azonban nem tűrt halasztást, úgyhogy másnap maga elé rendelte a börtönőröket, hogy Péter szökéséért kegyetlenül megbüntesse őket. De ez a terve meghiúsult, nehogy Péter szabadulása bárkinek is ártalmára legyen. Hirtelen elfogta ugyanis a vágy, hogy lemenjen Caesareába (uo.12,19), és ott Isten angyala lesújtván rá, meghalt (uo.12,23).
Tudniillik, miként Josephus A zsidó régiségek XIX. Könyvében* beszámol erről, Caesareába érkezése után – amikor is az egész provincia férfilakossága egy lélekkel köré sereglett – aranyból és ezüstből szőtt, csodálatosan csillogó ruhát öltött magára, és már napkeltekor bevonult a színházba. Itt azután, amint a nap sugarai ráestek az ezüst öltözetre, a csillogó fémről visszaverődött a napfény, s kétszeres erővel tűzött a közönség szemébe. A nézőket elvakította a félelmetes látvány, amivel a becsvágyó mester mintegy természetfölöttivé hazudta az uralkodót.
A hízelgő tömeg nyomban felmorajlott:
„Mostanáig embernek tartottunk, de ezek után elismerjük, hogy fölötte állsz az emberi természetnek!”
Kedvére volt a hízelgő tiszteletadás, és nem hárította el az istennek kijáró hódolatot. Közben azonban hátratekintve megpillantotta az angyalt, feje fölött egy kötélen ülve, bagoly alakjában – közelgő halálának hírnökét.
Visszafordult a néphez, és ezt mondta:
„Íme én, a ti istenetek, meghalok.”
Mert tudta a madárjós szavaiból, hogy öt napon belül meg fog halni. Miután öt napon keresztül egyfolytában férgek emésztették, meghalt (uo. 12,23). Így Josephus.
Az Egyház tehát az apostolfejedelem bilincsekből való csodás megszabadulásának és a zsarnok ezt kővető szigorú bűnhődésének emlékezetére üli meg Bilincses Szent Péter ünnepét. Ezért recitálja az Egyház a misében azt a szentleckét, melyben szerepel a szabadulás története, és ebből kitűnik az is, hogy miért kellett ezt az ünnepet a bilincsekből szabadult Péterről elnevezni.*
Az ünnep bevezetésének második oka a következő:
Sándor pápát, aki Szent Péter halála után hatodikként kormányozta az egyházat, és Hermest, Róma városának prefektusát, akit Sándor térített hitre, Quirinus tribunus őrizet alatt tartotta különböző helyeken. A tribunus így szólította meg Hermes prefektust: „Csodálom, hogy bölcs férfiú létedre, lemondva a prefektusi tisztségről, egy másik életről álmodozol.” Hermes ezt mondta neki: „Magam is kinevettem mindezt korábbi életemben, és úgy gondoltam, hogy csak ez az élet létezik.” Quirinus ezt felelte: „Bizonyítsd be nekem, hogy ismered azt a másik életet, és máris a te hited tanítványának tekinthetsz.”
Erre Hermes ezt mondta: „Szent Sándor, akit bilincsekben fogva tartasz, jobban megtanít téged erre.” Ekkor Quirinus átkozódva ezt mondta Hermesnek: „Én azt mondtam neked, hogy bizonyítsd be ezt nekem, erre te elküldesz engem Sándorhoz, akit gaztetteiért bilincsekbe verten fogva tartok. Mindazonáltal megkettőzöm az őrséget melletted és Sándor mellett is, és ha őt tenálad, vagy téged őnála talállak, akkor igazán hitelt adok szavaitoknak és beszédeiteknek.”
Meg is tette, amit mondott, Hermes pedig mindezt rögtön jelentette Sándornak. Szent Sándor imádkozott tehát, és eljött hozzá egy angyal, aki elvezette Hermes börtönébe. Quirinus, amikor együtt találta őket, ugyancsak elcsodálkozott, és amikor Hermes elmesélte neki, hogy hogyan támasztotta föl fiát Sándor a halálból, így szólt Quirinus Sándorhoz: „Leányom, Balbina golyvás. Ígérem, hogy elfogadom hitedet, ha leányomat meggyógyítod.” Erre Sándor: „Siess, és vezesd őt cellámba!” Erre így szólt Quirinus: „Mikor itt vagy, akkor hogyan találhatnak meg téged celládban?” Sándor válasza: „Menj gyorsan, mert az, aki engem ide elvezetett, azonnal vissza is vezet oda.”
Quirinus tehát sietve elvitte leányát Sándor cellájához, és ott találta őt. Lábához vetette magát, leánya pedig alázatosan csókolgatta Szent Sándor bilincseit. Sándor így szólította meg:
„Ne csókolgasd, leányom, az én láncaimat, hanem kutasd fel buzgó szorgalommal Szent Péter nyakbéklyóit, mert ha azokat alázatos szívvel megcsókolod, visszanyered egészségedet.”
Quirinus tehát buzgón kerestette a nyakbéklyókat abban a börtönben, ahol Pétert fogva tartották. Miután megtalálta, odaadta leányának, hogy csókolja meg.
A leány, nem sokkal azután, hogy megcsókolta a bilincseket, elnyerte a teljes gyógyulás áldását. Azután Quirinus kihozta Sándort a börtönből bocsánatát kérve, családjával és sok más emberrel együtt felvette a keresztséget. Szent Sándor ekkor rendelte el, hogy ezt az ünnepet augusztus elsején tartsák meg, és templomot emelt Péter apostol tiszteletére. Itt helyezte el a bilincseket, és a templomot a bilincsekről nevezte el.* Ezen az ünnepen nagy tömegben özönlik a nép az említett templomba és megcsókolja a bilincseket.
Az ünnep bevezetésének harmadik oka Beda szerint a következő: Octavianus császár és Antonius – akiket kétszeres sógorság kapcsolt egymáshoz – úgy osztották föl egymás között az egész világ fölötti uralmat, hogy Octavianusé lett nyugaton Italia, Gallia és Hispania, Antoniusé pedig keleten Kis-Ázsia, Pontus és Afrika. A parázna és csapodár természetű Antonius, akinek Octavianus nővére volt a felesége, eltaszítva azt magától, Kleopatrát, Egyiptom királynőjét vette feleségül. Octavianus ezen felháborodva, fegyveres sereggel Kis-Ázsiába vonult Antonius ellen, és tönkreverte. Erre a legyőzött Antonius és Kleopatra elmenekült, és mérhetetlen fájdalmukban öngyilkosok lettek. Így Octavianus földúlta Egyiptomot, és római provinciává tette.
Ezután elment Alexandriába, minden kincsét elrabolta, és Rómába szállította.
Ezzel aztán gazdaggá tette az államot, egy denariusért adva azt, amit azelőtt négyért árultak. A polgárháborúk alatt teljesen szétdúlt várost pedig felújította úgy, hogy elmondhatta: „Téglavárost találtam, és márványvárost hagyok magam után.”
Mivel ennyire gazdaggá tette az államot, Augustusnak, azaz gazdagítónak nevezték el. Utána Augustusnak nevezték mindazokat, akik utódai lettek a császári hatalomban, miként nagybátyjának, Julius Caesarnak nevéből császároknak hívták őket. És innen származik a hónapnak a neve is, melyet korábban sextifisnek, azaz hatodiknak neveztek, mivel márciustól számítva ez a hatodik hónap.*
A nép az ő nevéről ennek a hónapnak az augusztus nevet adta.
Az ő győzelmének az emlékezetére és tiszteletére, melyet Octavianus augusztus első napján aratott, minden római megünnepelte ezt a napot, egészen Theodosius császár koráig, aki az Úr 426. esztendejében kezdett uralkodni. Eudoxia ugyanis, az emutett Theosodius császár leánya és Valentinianus felesége, fogadalmának eleget téve elment Jeruzsálembe, ahol is egy zsidó nagy ajándékképpen két vasláncot ajánlott fel neki, melyekkel Péter apostolt verték bilincsbe Herodes alatt.
Mikor augusztus elsején visszatért Rómába, és látta, hogy a pogány rómaiak a császár tiszteletére ünnepet ülnek, elszomorodott azon, hogy az elkárhozott embert ekkora tiszteletben részesítik; de tudta, hogy nem lehet egykönnyen leszoktatni őket az ilyen vallásos tiszteletről. Töprengésében arra jutott, hogy maradjon meg így a tiszteletadás szertartása, de Szent Péter tiszteletére tartassék, és nevezze az egész nép ezt a napot Bilincses Szent Péter napjának.
Megtanácskozta ezt Szent Pelagius pápával, majd megnyerő buzdításaikkal rávették a népet, hogy a pogányok fejedelmének emlékét feledjék el, és az apostolok fejedelmének emlékét ünnepeljék meg helyette. Minthogy ez mindenkinek tetszett, a láncokat, amelyeket Jeruzsálemből elhozott, megmutatta a népnek,
A pápa meg azt a láncot hozta elő, amivel Nero uralkodása alatt volt bilincsbe verve ugyanez az apostol. Mikor a kettőt egymás mellé tették, csodálatosképpen egy lánccá forrtak össze úgy, mintha mindig is egy lett volna a kettő. Ezért azután a pápa és a császárnő nyomban elrendelték, hogy amit eddig az elkárhozott pogány tiszteletére cselekedett az oktalan emberi buzgóság, ugyanazt cselekedje immár megjavulva Péternek, az apostolok fejedelmének tiszteletére. Magát a bilincset pedig a pápa és a császárnő elhelyezte a Bilincses Szent Péter-templomban, amelynek számos ajándékot és nagy kiváltságokat adományozott, és elrendelte, hogy a fent említett nap mindenütt ünnep legyen, így Beda. Ugyanezt mondja Sigebertus is.
Hogy mekkora csodás erő rejlett e láncban, megmutatkozott az Úr 464. esztendejében. Ekkor egy grófnak, Ottó császár rokonának oly kegyetlenül nekirontott az ördög mindenki szeme láttára, hogy az fogaival marcangolni kezdte magát. Erre a császár parancsára János pápához vezették, hogy tegye nyakára Szent Péter láncát, de mert valami más láncot tettek az őrjöngő nyakára, ettől nem következett be semmi javulás – nem is csoda, hiszen ebben nem rejlett erő –, végül előhozták Péter valódi láncát, és az őrjöngő nyakára helyezték. Az ördög nem bírta el ekkora erőnek a súlyát, hanem kis idő múltán, mindenki szeme láttára, nagy kiáltással kiment belőle.
Ez idő tájt történt, hogy Theodoricus metzi püspök magához ragadta a láncot, és azt mondta, hogy semmiképpen nem engedi el, csak ha kezét is levágják. Súlyos vita kerekedett e fölött a püspök, a pápa és más egyháziak között, míg végül maga a császár csillapította le a veszekedést azzal, hogy kieszközölt a pápánál egy karikát a láncból a püspök számára.
Miletus meséli el krónikájában – és ugyanez áll a Háromrészes Egyháztörténet című gyűjteményben is* –, hogy ezekben a napokban Epirus környékén feltűnt egy hatalmas sárkány, amelyet Donatus, az erényességéről híres püspök megölt úgy, hogy a pofájába köpött, de előbb keresztet vetett rá. Tetemét nyolc iga ökör alig tudta elvontatni arra a félreeső helyre, ahol megégették, mielőtt bűze megfertőzte volna a levegőt.
Ugyanő mondja el ugyanott – és a Háromrészes Egyháztörténetben is benne van –, hogy az ördög Krétán megjelent Mózes képében, és a zsidókat mindenfelől összegyűjtve, elvezette őket a tenger mellé, egy nagy hegy meredélyére. Felajánlotta, hogy előttük járva, száraz lábbal vezeti el őket az ígéret földjére, és sokakat vízbe fullasztott közülük.
Egyesek szerint az ördögöt bosszantotta, hogy egy zsidó odaadta a bilincset a királynak, alkalmat adva arra, hogy Octavianus ünneplése abbamaradjon, és sérelmét ily módon torolta meg. Mindazonáltal azok közül, akik megmenekültek, sokan folyamodtak a keresztség kegyelméhez. Amikor ugyanis annak a hegynek a meredélye megindult, ők meg egymás hegyén-hátán legurultak, az elsők az éles sziklákon zúzták össze magukat, vagy a tengerbe fúlva lelték halálukat. A nyomukban haladók nem tudták, mi történt velük, de néhány arra járó halász elbeszélte nekik a történteket. Erre ők visszafordultak. Így a Háromrészes Egyháztörténet gyűjteménye.
Az ünnep bevezetésének negyedik okát a következőkben lehet megjelölni.
Az Úr csodálatosképpen kioldozta Pétert a bilincsekből, és neki adta oldásnak és kötésnek a hatalmát, minket pedig a bűnök tartanak kötelékükben, és feloldozásra várunk. Azért tiszteljük meg tehát őt ezen az ünnepen, melyet Bilincses Szent Péter ünnepének neveznek, hogy miként ő érdemes lett arra, hogy bilincseiből feloldoztassék, és miként megkapta az Úrtól a feloldozás hatalmát, úgy bennünket ő oldozzon fel a bűnök bilincseiből.
Hogy az ünnep bevezetésének ezen utolsó oka sokat nyomott a latban, senki sem tagadhatja, látva, hogy ünnepének szentleckéje a bilincsekből történt szabadulásról emlékezik meg, az Evangélista pedig a feloldozás hatalmának adományozásáról szól (Mt 16,13–19), és az ünnep miséjének könyörgése éppen ezt a feloldozást kéri tőle.*
Hogy a kapott kulcsokkal az idők folyamán még kárhozottakat is feloldozott, az világosan megmutatkozik abban a csodában, amit A Boldogságos Szűz csodáinak könyvében olvashatunk. Köln városában, a Szent Péter-kolostorban élt egy könnyűvérű, parázna és bujálkodó szerzetes. Midőn a hirtelen halál minden készület nélkül elragadta, a gonosz szellemek vádolni kezdték, és a bűn mindenféle fajtáit szemére hányták.
Az egyik ezt mondta:
„Én vagyok a te kéjsóvárgásod, mellyel Isten rendelése ellenére oly gyakran sóvárogtál!”
A másik ezt kiabálta:
„Én vagyok a dicsekvés, amellyel annyiszor hivalkodtál az emberek előtt!”
A harmadik ezt kiabálta:
„Én vagyok a hazugság, akivel hazudozásaidban vétkeztél!”
És így tovább… Ezekkel szemben védelmére kelt az a néhány jótett, amit véghezvitt, e szavakkal:
„Én vagyok az engedelmesség, amit az idősebb lelki vezetők iránt tanúsítottál; én vagyok a zsoltárok dallama, amit gyakran zengtél az Istennek!”
Szent Péter pedig – hiszen az ő szerzetese volt – Isten elé járult, hogy könyörögjön érette. Így válaszolt neki az Úr: „Nemde az általam ihletett próféta mondotta: »Uram, ki lakik a te hajlékodban stb.? Aki makula nélkül jár, és igazságot cselekszik« (Zsolt 14,1–2).
Hogyan üdvözülhetne ez, mikor nem jár makula nélkül, és nem cselekedett igazságot?”
Péter ekkor a Szűzanyával folyamodott érte az Úrhoz, aki azt a döntést hozta, hogy térjen vissza testébe, és ott vezekeljen. Az ördögöt pedig megijesztve a kezében tartott kulccsal, azon nyomban elkergette. A szerzetes lelkét viszont egy üdvözült kezébe adta, aki egykor az említett kolostor szerzetese volt, és meghagyta neki, hogy vezesse vissza testébe.
Ez pedig a visszavezetés jutalmául azt kérte tőle, hogy mindennap mondja el ezt a zsoltárt: „Könyörülj rajtam, Isten” (Zsolt 50), és hogy a sírját gyakran tisztítsa meg a gallyaktól. A szerzetes pedig, mikor visszatért a halálból, mindenkinek elmesélte, ami vele történt.
Szent Makkabeus vértanútestvérek
Azok közé a kevés ószövetségi szentek közé tartoznak, akiknek emlékét a latin egyház a misében és a zsolozsmában is megünnepli. Tiszteletük ősrégi. Az antióchiai hívek már az első keresztény századokban kegyelettel őrizték csontjaikat, templomot is építettek föléjük. A 6. században elpusztult a templom, s az ereklyék Konstantinápolyon keresztül Rómába kerültek. Idők folytán megfeledkeztek nyugvóhelyükről. 1876-ban azonban rátaláltak Vasas Szent Péter templomában, mikor a főoltárt renoválták. Egy, a 4. vagy 5. századból való szarkofág került itt napfényre. Rajta ólomtáblás felirat jelezte, hogy a Makkabeus vértanúk csontjait őrzi.
Vértanúságuk történetét megtaláljuk a Makkabeusok II. könyvében, a 7. fejezetben.
Palesztinát Kr. e. 200 körül a szírek hódították meg. Azelőtt száz és egynéhány esztendeig békében éltek a zsidók Egyiptom hatalma alatt. Most rosszra fordult sorsuk. A szír királyok kegyetlen elnyomással akarták biztosítani uralmukat. Az eleinte inkább politikai jellegű üldözés nemsokára egészen vallási színezetű lett: az igaz Istentől akarták eltántorítani a zsidókat. Legkegyetlenebbül dühöngött Antióchus IV. Epifánesz (Kr. e. 176-163), aki tömeggyilkosságai mellett még a jeruzsálemi templomot is megszentségtelenítette. Ennek az üldözésnek egyik epizódja a hét testvérnek és anyjuknak vértanúsága.
Nevüket nem jegyezte fel a történelem. Mivel azonban közvetlen előfutárai annak a szabadságharcnak, melynek vezére a hős Makkabeus Judás: Makkabeus vértanúknak szokás őket nevezni. Antióchiában kerültek a zsarnok ítélőszéke elé. Lehet, hogy Palesztinából vezettette őket ide, de még valószínűbb, hogy az antióchiai diaszpóra (szétszórt, hazájából kiűzött zsidóság) volt tartózkodási helyük. Az elfogottakat sertéshús evésére akarták kényszeríteni. Szigorúan tiltotta ezt a mózesi törvény, s a tilalom megszegése egyértelmű volt az igaz Isten megtagadásával. Az ellenszegülőt megkínoztatta a király, s ha állhatatos maradt, kivégeztette. Sokan elhagyták ekkor hitüket.
A hét testvért azonban nem ingatta meg a parancs és fenyegetés, nem rémítette az előkészített kínzóeszközök látása. A legöregebb fiún kezdték a vallatást. De ez így szólt a királyhoz:
„Mit kívánsz? Inkább meghalunk, de az Istentől atyáinknak adott törvényt nem szegjük meg!”
Haragra lobbant erre a király. Hatalmas serpenyőket hozatott s tüzet gyújtatott alájuk. Míg a serpenyők tüzesedtek, a hóhérok kivágták az ifjú nyelvét, lenyúzták fejéről a bőrt, kezét és lábát levágták. Azután rádobták a tüzes serpenyőre. Sokáig vívódott a tűz fölött. A többieknek végig kellett nézni borzalmas vonaglásait. De hősiesen biztatták egymást:
„Az Úr, a mi Istenünk megemlékezik ígéretéről és megvigasztal minket, amint Mózes énekében írva van Megvigasztalja szolgáit!”
Sorra került a második. Ennek a fejéről is lenyúzták a bőrt hajánál együtt s azután megkérdezték: akar-e már enni? „Nem teszem!” válaszolta. Az lett a vége, mint bátyjának. Utolsó sóhajtásával még azt mondotta:
„Te gyalázatos zsarnok! A földi életet elveszed ugyan tőlünk. De a világ Királya a föltámadáskor örök életre támaszt, mert törvényéért halunk megy.”
A harmadik, mielőtt megcsonkították volna, kitárta karját és nagy bizalommal szólt:
„Az Ég adta ezt nekem, most hát az Isten törvénye kedvéért kevésre tartom elvesztését. Remélem, hogy Tőle visszakapom”.
Maga a király is csodálta ezt a nagy bizodalmat és bátorságot.
A negyedik, mikor már csaknem halálra vált:
„Jobb az életre szóló föltámadás reményével elszenvedni a halált emberek kezéből, mint istentelenül élni, Te nem az életre támadsz fel!”
Az ötödik a kínzás közben megjövendölte a zsarnok bukását:
„Most még hatalmad van az emberek fölött s azt teszed, ami kedvednek tetszik, pedig magad is halandó vagy. De ne gondold, hogy Istenünk elhagyta az ő népét! Nemsokára megérzed az Isten büntető kezét: rád nehezedik és utódaidra!”
Elővezették a hatodikat is. Haldokolva figyelmeztette a zsarnokot:
„Ne ámítsd magad! Istenünk azért tűri népe szenvedését, mert vétkezett ellene. De te sem maradsz büntetlenül, bár most szembe mersz szállni Istennel”.
Anyjuk látta szenvedésüket és halálukat. De nemhogy megijedt volna, hanem még biztatta a haldoklókat. Mennyei bölcsesség szemével nézte és értékelte kínjukat és hősi erejüket: „Nem tudom, méhemben hogyan formálódtatok. Mert nem én adtam nektek a lelket és életet, és nem én főztem össze tagjaitokat, hanem a világ Teremtője. Ő formálja a születő embert, ő tartja szemmel mindenek eredetét. Ő is adja majd vissza nagy irgalmasságában élteteket és lelketeket, mert törvényéért áldoztátok föl magatokat”.
Egy volt még életben: a legkisebbik: Esküdözött a király, hogy barátjává fogadja, minden kívánságát teljesíti, csak szakítson Istenével. Az anyát is biztatta, mentse meg legkisebbik fiát; lehetetlen, hogy ellene álljon a kedves anyai szónak. Szólt is az asszony, de másképp, mint ahogy a király akarta:
„Fiam! Könyörülj meg rajtam, szülő és szoptató anyádon. Tekints az égre; a földre és mindenre, ami rajtuk van és értsd meg, hogy az Isten semmiből teremtett azokat és az embereket. Ne félj hát a hóhértól, légy méltó testvéreidhez és válaszd a halált; hogy Isten irgalmából velük együtt téged is viszontláthassalak”.
Még beszélt az asszony, mikor a türelmetlen fiú fölkiáltott:
„Mire vártok? Nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvénynek; mely Mózes által adatott! Te pedig, aki kezdted ezt a gonoszságot a zsidók ellen, nem menekszel meg az Isten kezéből. Minket bűneinkért fenyít. Megharagudott ránk egy időre, de ismét megbékél majd szolgáival. De te, istentelen, nem kerülöd el a mindenható és mindenlátó Isten ítéletét! Testvéreim a rövid szenvedés után már az örök életben vannak Isten ígérete szerint; te is megkapod az ő ítélete szerint a kevélységednek megfelelő büntetést. Én is föláldozom testemet, lelkemet hazám törvényeiért. Csak arra kérem az Urat, hogy minél előbb könyörüljön nemzetünkön. Te pedig kínok közt kényszerülj el ismerni, hogy egyedül ő az igaz Isten”.
A király erre a beszédre még kegyetlenebb módon megkínoztatta, mint a többit. A hét fiú után az anyát is kivégezték.
Ennyi hősiesség láttára lehet-e még kérdezni, miért tiszteljük mi keresztények ezeket az ószövetségi zsidó szenteket? Ha valaki mégis kérdezné, megfelel rá Nazianzi Szent Gergely a mai zsolozsma utolsó olvasmányában:
„Ha már Krisztus halála előtt is vállalták a vértanúságot, mit tettek volna, ha Krisztus után kell szenvedniük? Ha előttük lett volna példaként Krisztusnak értünk vállalt halála? Sőt aki Istent szereti, figyelemre méltatja azt a titokzatos kapcsolatot is, hogy: akik Krisztus előtt vértanúságot szenvedtek, nem tehették ezt másként, mint a Krisztusban való hit által”.
VÉRTANÚK HIMNUSZA
Siess, ó boldog vértanú, köszöntsd győzelmed ünnepét,
ma nyerted véred díjaként fejed köré a koszorút.
A világ éjéből e nap bírót, bakót mikor levert,
téged fénylő egekbe vitt, s Krisztus nyájához sorolt.
Most angyalok közt van helyed, s fehér ruhában tündökölsz:
tisztára mostad, hős tanú, véred patakját ontva rá.
Állj mellénk, könyörgő szavad Krisztus kegyelmét esdje le:
hajoljon hozzánk kegyesen s oldjon fel vétkeink alól.
Csak kis időre szállj közénk, Krisztus kegyét terjeszd ki ránk.
A bűntől terhelt szíveket bocsánat könnyebbítse meg.
Atyát, Fiát s Vigasztaló Lelkét dicsérjük szüntelen,
ki dicsőséggel koronáz örökre téged odafenn. Amen.
IMA A VÉRTANÚKÉRT
Isten, az érted harcolók jutalma, sorsa, dísze vagy,
– kik áldják boldog vértanúd, vétkükre oldást osztogass.
Tanúd szavával mondta el, mit élő hit szívébe zárt,
s vérét kiontva lelte meg, Krisztust követve, Krisztusát.
Világi hír s a csábító hízelgő ajkú bűn, a rossz,
számára balga s elmúló, – a szíve égit áhítoz.
Megjárta kínnak útjait, és elviselte férfiképp,
vérét ontotta érted itt, s örök javakba ott belép.
Ezért, nagy Isten, kérlelünk, könyörgő szónkat el ne vesd:
tanúdnak győztes ünnepén a vétkesekhez légy kegyes.
Engedd elérnünk, mit kapott: lehessünk társak ővele,
s az ég karában szüntelen hangozzék szívünk éneke.
Örök dicsőség, tisztelet köszönt Atyánk, Fiaddal egy,
és téged, szent Vigasztalót dicsérjenek sok századok. Amen.
Hálaima valamely elnyert kegyelemért
Oh milyen hatalmas a te pártfogásod, kedves Szent Antal! Még rajtam is segítettél, pedig bűneim miatt bizony a te jóságodra nem is voltam méltó. Áldassék és dicsőítessék az Úr neve! Szívem mélyéből mondok neked köszönetet, kegyes védőszentem. Fogadd az én hálálkodásomat kegyesen és légy hathatós szószólóm az Istennél ezután is, hogy irántad való bizalmam és tiszteletem mindjobban gyarapodjék.
Téged pedig, fölséges Istenem! egész szívemből imádlak és háladatosan hódolok neked ama kegyelmedért, hogy hű szolgádnak, Szent Antalnak érdemeiért megadtad, amit kértem. Áldjon és magasztaljon Téged ezért a menny és föld, dicsőítsenek az angyalok és szentek seregei örökké. Amen.