Szent Nazarius Rómában született zsidó atyától és keresztény anyától. Amikor Nazarius felnőtt lett, elhatározta, hogy anyja hitét követi. Szent Linus római püspök keresztelte meg. Sokat törődött nemcsak a maga keresztény életével, de a másokéval is. Sokakat térített Krisztushoz.
Hamarosan eltávozott Rómából, elvíve magával szülői örökségét. Milánóba került, ahol vagyonával sok jót tett főleg a foglyok között. Az istentelen Néró császár ugyanis nagy üldözést támasztott a keresztények ellen és sokakat börtönbe vetett. Közöttük volt Gervasius és Protásius is. Nazár látogatta, vigasztalta és segítette a börtönben hittársait.
Egy éjjeli látomásban megjelent neki édesanyja és Gallia földjére küldte a keresztény hitet terjeszteni. Melia városában egy hívő asszony hároméves leányát: Celsiát megkeresztelte és nevelni kezdte. A jó nevelést kapott kislány mindenüvé követte tanítóját miután felnőtt, és sokat segített neki hithirdető munkájában. A vidék kormányzója erről tudomást szerezve, megfogatta őket, de felesége közbenjárására szabadon engedte mindkettőjüket. Ezután Trier városába mentek és ott folytatták térítő munkájukat, utána visszatérve Milánóba, Gervasius és Protásius vértanúkat életben találták.
Néró császár, tudomást szerzett róluk, Nazariust és Celzust megöletni parancsolta. Mindkettőjüket lefejezték. Nemsokára a pogány papok kérésére Gervasius és Protásius vértanúkat is megölték. Gervasius az ütlegelések közben, Protásius pedig kard által halt meg (†54-68.). Ereklyéiket 387-ben találták meg és ma Milánóban nyugszanak.
Szent Viktor (Győző) pápa vértanú (202)
Nagy határozottsággal elítélte azokat a veszedelmes eretnekségeket, melyek abban az időben fenyegették Krisztus hitét: némelyek tagadták Krisztus istcnségét (Theodotus), mások a Szentháromságot (Praxeás), mások meg amolyan spiritiszták (Markion) vagy baptista-félék (Montanus) voltak. Meg kellett érezniök Viktor határozott hangján keresztül, hogy aki az Egyházra nem hallgat. olyan mint a pogány és a vámos.
I. Ince pápa és vértanú
„Nemcsak magunkért, hanem a Krisztus népéért is számadással tartozunk, azért kell az isteni fegyelemre nevelnünk a népet”.
És mindenki meghódolt előtte, mert Pétert, a Sziklát látta benne, akire maga Krisztus építette az ő Anyaszentegyházát.
„És jött az árvíz, a szelek fúttak és ama háznak estek; de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva.”
Még állt a régi Róma. És uralkodott. Az új tornyok és paloták, amfiteátrumok és bazilikák már Konstantin városában épültek. De azért Róma volt a Város. Két úr parancsolt már a világnak. Az egyik Ravennából, a másik Bizáncból. A két császár.
De azért Róma volt a hatalom. Az ő kardja tette adófizetővé a két császár népeit, ő szabott törvényt, adott biztonságot és állandóságot, ő szolgáltatta az igazságot. Körülötte forgott a világ. Császárok és helytartók tőle tanultak uralkodni, az ő hírén és régi dicsőségén élősködtek. És ha a kifürkészhetetlen, titokzatos rengetegekben vagy a beláthatatlan puszták sátrai alatt barbár lelkekben álmok születtek, Róma kincses káprázata festette csillogóvá az álmokat.
Ebben a régi Rómában ült Szent Péter székébe az albánoi Ince pápa. Hogy ő volt-e az az Innocentius, akit a régi írók az Olajfák-hegyének egyik remetéjeként emlegetnek, vagy akinek Evagrius ajánlja Remete Szent Antal életének latin fordítását: nem tudjuk. De amint elnéz a történelem katasztrófái fölött és amint föléjük emelkedik: abban van annyi világfölényesség, mint a szíriai és egyiptomi puszták remetéiben. A pusztába csak a hír jut el: tóba dobott kőnek utolsó hullám gyűrűcskéje.
Ő a viharban áll, ahol sodor és tép a hullám, ahol iszonyatos hatalom tombol: Rómában, a világ fővárosában. És most vihar van, ítéletidő.
401-ben lett pápa. Apostoli lélekkel vállalja minden egyházak gondviselését. Hivatala megnyitja előtte az egész keresztény világot. S az Isten- és emberszeretet, bölcsesség és eszmény-szolgálat, ami eddig észrevétlenül, az ismeretlenség homályában érlelődött benne mindennapi, jelentéktelen dolgokban, most az Úr teljes háza népével találja magát szembe. De érzi a hivatást és erőt, hogy az egészre is kisugározzék. Régen fölgyulladt már; most a gyertyatartóra került, és minden tette, szava az egész kereszténységnek nyújt világosságot.
„…Erőskezű egyházfő hírében állt, akinek pontifikátusa alatt érezte meg először Róma városa, hogy a hatalmas birodalom hamarosan romokba dől. 408-ban ugyanis I. Alarich, a vizigótok királya megostromolta a várost. Ugyan az első roham nem járt sikerrel, mégis köztudott volt, hogy a hajdani dicső központ nem bírja sokáig tartani majd magát. 409-ben maga Ince vezetett küldöttséget Alarik táborába. Nem sikerült megegyezni a királlyal, így a pápa elmenekült Rómából, és 410-ben a gótok feldúlták a szent várost. Az ostrom alatt a rómaiak azt látták, hogy egyetlen Istenük elfordult tőlük, és ezért a pogány isteneknek áldoztak és hozzájuk imádkoztak. Egyes későbbi anekdoták szerint ezt maga Ince is engedélyezte.
A harcok mindemellett nem irányultak a keresztény egyház ellen, így Ince továbbra is irányíthatta nyáját. Ezt egészen erős kézzel tette. Minden áron fenn akarta tartani a római Szentszék elsőbbségét. Elismertette a pápa primátusát, és Rómát nevezte minden klerikális vita döntőbírájának. Kiterjesztette a thesszalonikéi püspök hatáskörét. Kelet-Illíria minden püspöke fölé emelte a szaloniki püspököt, és megalapította a Thesszalonikéi Pápai Vikáriátust.
Mint minden kora keresztény egyházfő, Ince is sokat harcolt az eretnek tanok ellen. Így megerősítette a II. afrikai zsinat határozatát, amely elítéli Pelagiust és Celestiust. 416-ban zsinatot hívott össze Karthágó városába, hogy a donatista tanokat újra megvitassák, majd elvessék. Talán az egyetlen sikertelen egyházi vitája volt az, amikor megpróbálta visszahelyezni konstantinápolyi érseki székébe Aranyszájú Szent Jánost, akit törvénytelenül fosztottak meg hivatalától. Ez a vita kisebb szakadást eredményezett a keleti egyházakkal…” (Wikipédia)
Első levelében, amit Anysius tesszalonikai püspökhöz intézett, kegyeletes lélekkel emlékezik meg elődjéről, Anasztázról:
„Feddhetetlen élettel, nagy tudománnyal és az egyházi fegyelemnek teljes szigorával vezette az Isten népét”.
Az eszményt, amit Anasztázban meglátott, maga is valósítja. Erre ösztönzi a nagy felelősség:
„Nemcsak magunkért, hanem a Krisztus népéért is számadással tartozunk, azért kell az isteni fegyelemre nevelnünk a népet”.
A fegyelem igényével lép fel abban a bomló világban. Mert azt akarja, hogy ha össze is dől a világ, ha mindenütt romlás és szenny árasztja el, az Egyház akkor is szeplő és ránc nélküli jegyese legyen a Báránynak.
Ha valahol gátat kell vetni a bűn elé, ha az igazság védelmezőt keres, ha ösztönös szenvedélyeket kell megzabolázni: mindenüvé elér erős keze. Galliába és Hispániába, Konstantinápolyba és Afrikába. Victricius rouen-i püspökhöz biztató atyai szóval ír, mikor látja, hogy a gall egyház meglazult fegyelmét helyre akarja állítani.
Másokat, akikben nem lát jóakaratot, keményen dorgál és rendreutasít. A császárral letöreti a donatista eretnekséget. Hozzá fordul Aranyszájú Szent János oltalomért és címezi levelét „az én nagyon tisztelendő, kegyes uramnak, Innocentiusnak”.
Nem tűri a kétkulacsos erkölcs álnokságát. Azért nem engedi, hogy a házas erkölcsben különbséget tegyenek úri és női morál között; és a férfi vétkeit enyhébben ítéljék meg, mint az asszonyét. De a fegyelemmel szeretetet akar óvni és növelni, Istenhez vezetni. Azért rendeli, hogy a halálos ágyon nem szabad megtagadni a bűnbánóktól a föloldozás vigasztalását, mint a novaciánusok megtagadják.
Levelei mennek mindenfelé a zaklatott világba, épít és világít velük. És kötelez.
Szava törvény: a római egyház normája. S az emberek megtanulják, hogy erre a római egyházra föl kell figyelniük, szabványait és tekintélyét tiszteletben kell tartaniuk. És közben gyűlnek a barbár veszedelem felhői a látóhatáron. A vetélkedő császárok játszanak velük s nem veszik észre, hogy fölidézni tudták őket, de hatalmuk nincs fölöttük.
408-ban már ott állnak Alarik seregei Róma kapui előtt. Hannibál óta az első idegen sereg. Mert közben csak római tudott Rómához férkőzni. És nincs, aki ellene tudjon állni a veszedelemnek. Elöregedett már a város s tehetetlen a gótok erős, ifjú karjával szemben. Kívül a kemény harcosok, belül az éhség és járvány rémít.
De megvannak még a kincsek. Az erős, ifjúi Róma harácsolta össze a világ minden tájáról. Ezzel veszik meg a szabadulást, de csak ideig-óráig. S a föltételek között ott van, hogy megszerzik a békét Honorius császártól Alarik számára. A pápa a békeközvetítő. Elmegy Ravennába a császárhoz.
Az Úr intézte így. Kivezette a veszedelemből, mint egykor Lótot – mondja róla Orózius -, hogy ne lássa népe pusztulását.
Mert Alarik nem győzi végét várni az alkudozásnak. Újra Rómára tör és 410 augusztus 24-én elesett a város. Három nap és három éjjel dúltak a gót hadak, ami utánuk maradt, csak füstölgő rom. Kincseit elprédálták, lakóit kardélre hányták, matrónáit is kínpadra vonták. Örült, aki puszta életét menthette.
Megdőlt a régi Róma, és megérezte az egész világ. Az Ezekielt kommentáló Szent Jeromos kezében megáll a toll, mikor eljut hozzá a hír betlehemi magányába. Az ő prófétai látásokhoz szokott szeme is elhomályosul és könnybe lábad, napokon keresztül a pusztulás képei rajzanak agyában. Hát még mikor a hír után a valóság kopogtat ajtaján!
„A királynő város leányai most tengerpartról tengerpartra bolyonganak Afrikában, Egyiptomban és a Keleten. Matrónái szolgálókká aláztattak. Leghíresebb polgárai kenyeret koldulnak Betlehem kapujában. És mert mindnyájuknak nem adhatunk, legalább könnyeket adunk s velük együtt sírunk.”
Elmúlt az idő, mikor a patríciusi méltóságot, a római polgárjogot senki sem merészelte megsérteni. Rómával együtt elbukott a világkormányzó hatalom, a jog és a törvény. A menekülő patríciusok és lovagok a provinciák kis rablóinak és kalózainak kezébe esnek. Nincs már, aki féken tartaná őket. Alarik dúlása után a Birodalom csak árnyéka önmagának. Hálni jár belé a lélek. Egy-két évtized és eltemetik. Megdőlt a régi Róma, de föltámadt az új.
Ince visszament a romok közé. Talán ő is elsiratta a Várost, mint Jeromos, de könnyei nincsenek följegyezve. De az már föl van, hogy hat esztendővel a gótok pusztítása után Szent Ágoston úgy beszél, hogy „Roma locuta, causa finita”.
Róma újra szól – s döntő súlya van szavának -, az ügy be van fejezve. Az újra föltámadt Rómában pedig Ince beszélt. A karthágói és a milevei zsinatok határozatait erősítette meg. Mert addig még vitatkoztak rajtuk. Most, hogy ő szólt, be van fejezve az ügy. Az Ágostonok, Jeromosok, Chrysostomusok – a doktorok – s velük a világ most is Róma felé néz, intésére figyel: Ince püspökre – aki nem írt traktátusokat, exegéziseket, nem tartott fényes beszédeket; csak egypár levelet írt. Egyszer atyai részvéttől meleg szívvel, máskor a rendeletek kemény, tömör nyelvén. De az új Rómának világot átfogó hatalmát fölségesen tudta képviselni. A hatalom, amelynek szószólója, nem új. Megvolt már a katakombák Rómájában, mikor a légiók győzelmes harcokra mentek, cézárok triumfusokat tartottak és a keresztények vérével áztatták a földet.
Szent Péternek Krisztustól kapott hatalma ez.
S mikor a régi nagyság romjai fölött megdöntetlenül áll Szent Péter hatalma, akkor látszik igazán, hogy nem ebből a világból való s nem ennek a világnak erejéből és dicsőségégéből élősködik. Ez a hatalom érvényesült Incében már Alarik előtt, azért figyelt föl rá az egész világ. Most a romok fölött csak folytatja azt, amit már trónra lépésekor megkezdett: céltudatosan építi tovább a római Szentszék primátusát.
Összefogja a széteső világot Szent Péter tekintélyével. Decencius gubbiói püspöknek írja 416-ban:
„Mindenkinek azt kell tartani, amit Szent Péter a római egyházra hagyott. És semmit sem szabad bevezetni, aminek nincs apostoli tekintélye”.
Legközvetlenebbül a nyugati kereszténységet kapcsolja szorosan a római Szentszékhez. Itt az elvi döntéseken túlmenően is biztosítja a pápa befolyását.
„Mert, amint írja, Itáliában, Galliában, Hispániában, Afrikában, Szicíliában és a közbeeső szigeteken senki más nem alapított egyházakat, csak azok, akiket Péter vagy az ő utódai tettek papokká … Tartsák tehát magukat a római egyházhoz, ahonnan eredetüket vették.”
De azért Macedóniában és Antiochiában is parancsol.
És mindenki meghódolt előtte, mert Pétert, a Sziklát látta benne, akire maga Krisztus építette az ő Anyaszentegyházát.
„És jött az árvíz, a szelek fúttak és ama háznak estek; de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva.”
Meghalt 417. március 12-én. Emlékét ma ünnepli az Egyház.
Ima a Megváltó Jézushoz
Megváltó Jézus, Uram és Istenem, Istenem és mindenem,
aki keresztáldozatod által megváltottál minket
és legyőzted a sátán hatalmát,
szabadíts meg, kérlek, minden ördögi jelenléttől
és a gonosz minden befolyásától.
A Te nevedben kérem,
sebeid érdemeiért kérem,
véred érdemeiért kérem,
a Te Kereszted érdemeiért kérem,
Mária, a Szeplőtelen Fogantatás
és a Fájdalmas Anya közbenjárására kérem.
Csorduljon rám az oldaladból kifolyó vér és víz,
hogy megtisztítsanak, megszabadítsanak, meggyógyítsanak engem.
Ámen.
JÓSÁGOS JÉZUSOM
Íme, jóságos, édes Jézusom, térdre borulok szent színed előtt és lelkem egész buzgóságával kérlek és könyörgök hozzád, kegyeskedjél szívembe önteni a hit, remény és szeretet élő érzelmeit, bűneim fölött igaz bánatot és azok jóvátételére elszánt, erős akaratot.
Megilletődéssel és szívbeli fájdalommal veszem fontolóra öt szent sebedet és elmélkedem fölöttük, szemem előtt tartva, amit már Dávid próféta mondott rólad, jóságos Jézus: „Átlyukasztották kezemet és lábamat, megszámlálták minden csontomat.” Amen.
Jézusunk, hozzád jövünk!
Te vagy az Út követni akarunk parancsaid és tanácsaid teljesítésével, és példád utánzásával.
Jézusunk, te vagy az Igazság! Te vagy az igazi világosság, amely megvilágít minden embert. Hiszünk Benned, hiszünk tanításodban: meg akarunk ismerni, hogy egyre jobban megszeressünk!
Jézusunk, te vagy az Élet! Éltetsz megszentelő kegyelmeddel, amely lelkünk élete: szavaiddal, amelyek az örök élet igéi: az Oltáriszentségben, amely az égből szállott élő kenyér: Szent Szíved által, amely a lelkek iránti szeretettől lángol.
Teljes szívből akarunk ragaszkodunk szavaidhoz, éhezünk az Oltáriszentség élő kenyerére, kitárjuk Szent Szíved éltető vérének szívünket, és bensőségesen egyesülünk minden szándékoddal.
Bárcsak isteni Szíved uralkodnék az egyház minden gyermekén és az emberiségen. Ámen.