A kafarnaumi „királyi ember” Jézushoz ment s kérte őt, hogy jöjjön s „gyógyítsa meg az ő fiát, mert már halálán vala” (Ján. 4,40).
a) A „királyi” embert hite vezeti Jézushoz; mutatja neki, hogy kihez menjen s mit gondoljon, mikor a természet már nem segített; hogy mit reméljen, mikor emberi erő már nem állt szolgálatára. Ime, a hit elborult lelkünknek derengő fénye; jó, erős, édes tudás. Neveljük. Jézus is a hitre utal; hitre, mely örök életet keressen, mely megnyugodjék szeretteink koporsóján is. A „királyi” ember ezt még nem érti; ő a hitet még át nem élte, még át nem érezte igazán; mert csak eszköznek nézi a földi bajok ellen. Pedig a hit felelet az egész létnek, időnek s örökkévalóságnak kérdéseire. Vágyam van az örök élet után s hitem mondja, hogy máris örök életet élek, melynek a halál csak pályaválasztója: boldogság vagy boldogtalanság felé. Ebben élek, e szerint érzek. Hit és érzés közt nagy különbség lehet. Mi hisszük például, hogy Isten jelen van, s hogy hajszálunk sem esik le tudta nélkül, s hogy lelkünk végtelen kincs; de ezek átérzésétől még messze lehetünk. Hitünk, mint az évülő gyökér a fagyos földben; van benne erő, de nincs kifejlesztve. A hit isteni gyökerét a keresztségben mélyesztette belénk az Isten; a mi föladatunk az, hogy 1. öntudatunkra hozzuk azt, hogy a hit nem katekizmusi kérdések foglalatja, melyeket csak be kell tanulnunk; hanem valóságát át is kell élnünk. Istent s titkos benyúlásait kell tapasztalnunk. 2. Gyakorolni kell a hitet; Carlyle is mondja: akit kétely környékez, az tegyen; a tett elűzi a kételyt. 3. Támogassa imával törekvéseit: „unctio ejus docet”, kenetessé, ékessé, vonzóvá válik imáinkban hitünk.
b) A „királyi embert” vezeti szeretete. Meg akarja gyógyítani azt, akit szeret s aki szenved. Maga áll bele a mentő munkába; megy, jár, kér, rimánkodik, tűr, megalázódik. Ez a gond indítja útnak, ez kíséri; ez biztatja, hogy Jézus megérti majd s megsegíti. Szeretsz-e te is? Szereted a lelkedet? Jársz-e utána, ha beteg? S mit csinálsz, ha más beteg, ha a teste vagy a lelke beteg? Könnyítsz-e rajta? Van-e irgalmad? Észreveszed-e, hogy házbelid, cseléded nem törődik lelkével, nem gyónik? Az irgalmas szeretet tud téríteni; nemcsak testi, de lelki gyógyítást igyekszik adni a szegény betegnek, mert a testi bajon túl a lelki bajt látja. Kérjük és sürgessük mindkét baj gyógyítását, eszközöljük áldozatainkkal is.
c) „Mert már halálon vala”, fogyott életereje; hűlnek a tagok, gyöngül a szívverés, fáj a fej, a mell, hervad a szem. A léleknek életereje a hit, az odaadás, a szeretet, a bensőség, a lelkesülés, az öröm; ez az igazi szív- és vérlüktetés, melytől a lélekben erő és tartalom van. Ó be jó ez! Ebbe állítom s gyakorlom bele magamat. Van hűlés a lélekben is; mikor hanyagok vagyunk s lanyhulunk; mikor imánk s áldozásaink hidegek; mikor messze idegenben érezzük magunkat az Úrtól. Ezt a haldoklást utálom s nem tűröm. Megvizsgálom, mi ez elhidegülés oka, s fölkeltem magamban ilyenkor a hűséges szeretetet. Mikor a lélek ép, erős, s lelkesen indul meg eszményei felé, akkor nem igen jelentkeznek az ily lelkiállapotok; de nagyon is gazba nőnek a lanyhaságban. Olyankor érzi az ember, hogy ha nincs is valami különös bűne, az egész lelki élete erőtlen s örömtelen. Rázza föl magát s vegye lelkére a buzdítást: „esto fidelis”; hűtelen vagy, azért nem mégysz semmire. A hűséget pedig kezdd meg a legegyszerűbb dolgokban: szemeid, nyelved, gondolataid fegyelmezésén, a készségen, jókedven stb.
d) A bomlás útját a sok bocsánatos bűn jelzi. Az a sok kellően nem méltatott félrelépés, hiba és sértés, melyet Isten ellen elkövetünk s föl sem veszünk. Jaj, ez a szeretettel ugyancsak meg nem fér. Aki hazudik, megszól, gyűlölködik, bántalmaz, érzékenykedik, türelmetlenkedik, idegeskedik, aki kötelességet könnyen vesz, embert nem tisztel, az mosdatlan, fésületlen, csunya arc s ugyancsak nem az Isten gyermeke. Szíve nem éber, nem az Isten szelleme lakik benne. Kell belénk éber erkölcsi eszthétika!