Dicsérő áldozat
Hogy a Teremtő „mindentől, mit lehelni enged, méltó adót szent zsámolyára vár” (Madách) éspedig elsősorban a dicséret adóját, ezt a józan ész és hit egyaránt hirdeti. Ámde, mi emberek részint teremtményi fogyatékosságunknál fogva, részint pedig bűnös voltunk miatt, sohasem tudnók méltóképp dicsérni azt, akit végtelen dicséret illet meg. Leszáll tehát kezeink közé az Istenfia. Végtelen megalázkodásával ott az oltáron elismeri s fönnen hangoztatja, mily nagy, kifejezhetetlenül nagy az a Felség, aki előtt még ő is, isteni személy létére emberi természetében szinte megsemmisül. Jézus Krisztus ezen önfeláldozásából Istenre valósággal végtelen dicséret háramlik. Minthogy pedig a szentmiseáldozat a mi nevünkben, a mi kezeink által megy végbe, abba a szerencsés helyzetbe jutunk, hogy gyarló, véges emberi létünkre végtelen dicséretet tudunk Urunknak, Teremtőnknek bemutatni.
Gyönyörű alpesi vidéken keresztre írva találtam a következő mélyértelmű jeligét: „E feszület jobban hirdeti Isten nagyságát, dicsőségét, mint a nagy természet, mely e pompás tájon mintha csak állandóan ünnepelne”. Valóban ugyanezt mondhatjuk el minden egyes szentmiséről is.
Hála áldozat
Hasonlóképpen vagyunk második adósságunkkal is: a hálaadással. Nincs senki közöttünk, emberek között, ki méltó hálát tudna adni Istennek azért a megszámlálhatatlan jótéteményért, amelyekben mindnyájunkat részesített s szüntelen részesít. A természet rendjében adta nekünk a létet, életet s az ezzel járó számtalan ajándékot. A kegyelmi rendben adja nekünk Jézus Krisztust, az igaz hitet, az Egyházat, a szentségeket, a megszentelő s segítő malasztot stb. És mindez csak záloga annak, amit adni akar s ez önmaga s ezzel egyben a mennyország örök boldogsága. Valóban mintha csak azért volnának teremtve, hogy legyen kire árasztani Istennek jótéteményeit. Meg kell döbbennünk, ha meggondoljuk, hogyan fogjuk leróni istenünknek a hála adóját ennyi jóért. Nem kell félnünk! Kezünkben a szentmise. Ez nemcsak dicsérő, hanem hálaáldozat is. Ha a szentmisén résztveszünk, maga a Megváltó túlbőven megfizet a hála dolgában is Istenünknek.
Engesztelő áldozat
A régi Bécs városában a törvényszéki palota tornyában kicsiny harang volt, mely csak akkor kondult meg, mikor valakit a vesztőhelyre vittek. A harangon ez volt a felírás: „nem kondulok meg szerencsés ember felett”, a régi jó bécsiek csak „a szegény bűnösök harangjának” hívták. A lélekharangot is bátran nevezhetjük a szegény bűnösök harangjának, mert hiszen valamennyiünk kimúlása a bűnnek büntetése, valóságos kivégeztetés. Hogy azonban a lélekharang szerencsés vagy szerencsétlen felett kondul‑e meg, ez függ a mi lefolyt életünktől, s hogy mily lelkiállapotban lépjük át az örökkévalóság küszöbét. A szentmise harangját is méltán mondhatjuk „a szegény bűnösök harangjának”. Szintén a bűnösöknek szólal meg, de nem halálra, hanem életre hívja őket, meghívja a kegyelemre, bocsánatra, engesztelődésre.
Az Úr Jézus minden szentmisében ismétli a pap ajkai által: „Ez az én vérem, mely érettetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”. Alig hullott Jézus engesztelő vére a keresztfán, a jobb lator megtért s a nép mellét verve távozott a véres szentmiséről. Ugyanez az erő ma is buzog a szentmise kelyhében. Képes volna nem egy, hanem ezer világot is kiengesztelni. A szentmise szerzi meg a benne résztvevőknek a bűnbánat kegyelmét s vezeti őket el a gyóntatószékhez. A szentmise szorgalmas látogatói ritkán halnak meg a végső szentségek nélkül.
Kérő áldozat
Amint a felkelő nap fényével, melegével feltárja a virágok kelyhét és jön a dolgos méh, a színes pillangó s szorgosan gyűjti belőle, amire természete szerint szüksége van, úgy nyílik ki számunkra reggelenkint az isteni Szív a szentmisében s kínálja mérhetetlen kincseit.
Ha valaha érvényes az Úr ígérete: „Mindaz, amit imádságban hittel kértek, megnyeritek” (Mt 21,22), bizonyára akkor fogjuk annak hatását tapasztalni, ha a szentmisében, főleg a szentmise által imádkozunk. Hiszen a szentmisében maga Jézus veszi át tőlünk a szót s folyamodványunkat szent vérével megpecsételve terjeszti az isteni Felség elé.
Kérhetünk tehát a szentmisében bármily sokat s nagyot, sohasem fogjuk a szentmise kiesdő erejét kimeríteni. Kezünkben van a szentmise által Krisztus s mi így mindig többet, végtelenszer többet tudunk Isten jóvoltából neki visszaadni, mint amit tőle kérünk.
Tengeri vihar idején Albukerk ártatlan gyermeket emelt a magasba s annak kedvéért kért szabadulást a halálveszélyből. Mi nemcsak ártatlan, hanem isteni gyermeket nyújthatunk az Ég felé, ha az élet viharai hajótöréssel fenyegetnek. Hiszen lelki s testi bajunk, szükségletünk van elég, aknázzuk ki tehát a szentmise kincseit!
„A szentmisén végzett imának ereje leírhatatlan”, mondja szépen Szalézi Szent Ferenc. Sőt a szent angyalok is, mint azt Aranyszájú Szent János állítja, várják a szentmisét, hogy nyomatékosabban és hathatósabban járhassanak közbe érettünk.