a) „Jöve tehát Szamaria városába, mely Szikarnak neveztetik… Ott vala pedig Jákob kútja is. Jézus tehát elfáradván az úton, oda üle a kút fölé. Egy asszony jöve oda Szamariából vizet meríteni. Mondá neki Jézus: Adj innom” (Ján. 4,5). Adj innom. Eltikkadt vándor vagyok, lelkeket keresek; voltakép ők italom, s az Isten akarata ételem; de téged is kérlek, adj innom. „Sitio.” – Jézus lelkeket keres, üdvüket szomjazza; közeledik hozzájuk, szeretetüket kéri… azért ő kezdi a beszédet; a próféta álruhájában, de az alázatos, apostoli szeretet közvetlenségével lép az asszony lelkéhez; adj innom, annyit jelent: add nekem lelkedet. – Igy kell a lelkek után járnom, hozzájuk szólnom; nem röstelkedem; s mint Loyola sz. Ignác mondja: az ő kapujokon akarok bemenni hozzájuk, hogy az én kapumon át vezessem ki őket.
b) „Mondá pedig néki az asszony: Hogyan kérsz te zsidó létedre tőlem italt, ki szamariai asszony vagyok? Holott a zsidók nem társalkodnak a szamariaiakkal.” Az elfogult lélek mereven s hidegen áll a Mester útjába, visszautasítja; nem érzi ki hangjából a szeretet akcentusát, a szeméből nem olvassa ki az apostol vágyát: ő más gondolatokban él. Igy viselkedünk mi is Istennel szemben; nem vagyunk finom, érzékeny lelkek, ugyancsak így viselkednek velünk szemben mások, kiknek más világnézetük, nevelésük, életük van. Ez ne rettentsen vissza. A buzgóság türelmes s kitartó. Türelem nélkül fanatizmus volna, mint ahogy a türelem buzgóság nélkül indifferentizmus; az láva, ez jég; egyik sem termő talaj.
c) „Felele Jézus: Ha tudnád az Isten ajándékát, és ki az, ki neked mondja: Adj innom: talán te kértél volna tőle.” Ha ismernéd ezt a két világot, azt, mely feléd jön, s azt, mely benned rejlik; ha tudnád, hogy mily lélek szól most hozzád, ó mennyire változnék érzületed! Te éj vagy, én napsugár, – te élvsóvár, én örvendező, – te degradált, én dicsőséges, – te virágát hullató, én sértetlen! Ha tudnád, hogy mily erős vagyok én, s mily gyönge te, s hogy a kegyelem mire képes s mit teremt…! De ez az „Isten ajándéka.” Ő teremt lelket, életet, szépséget, erőt, örömet, boldogságot; ezek Isten ajándékai. Ezeket várni s kérni kell. Menj felé, kérd; majd ad hathatós, teremtő, fölszabadító erőt.
d) „Élő vizet adott volna neked.” Élő víz, élet vize. Üdít frissít, erőssé, egészségessé tesz, jó vért csinál; tiszta víz, nem hináros, nem iszapos, nincs benne bacillus. – A pusztában járónak elsősorban víz kell, mely felüdítse; elfáradunk; élő vizekre szorulunk. Más vízforrások elapadnak vagy gyöngén, vékonyan csergedező erekké silányulnak; ellenben ez az élő víz ragadó folyam! Az ifjú lelkesülés, az idealizmus is lassankint elapad; ellenben Krisztus kegyelme kiapadhatatlan „fluminis impetus”. – Más víz elveszti erejét, állott, poshadt víz lesz; ellenben a lélek vizeit az imádság angyalai kavarják föl folyton, s meggyógyul, ki beléjük ereszkedik; „szökőkút vize ez az örök életre”.
e) Mondá neki az asszony: „Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne szomjazzam s ne jöjjek ide meríteni. Mondá neki Jézus: Menj, hívd el férjedet”. Az élet vizét neked nem adhatom; tisztátlan vagy, hűtlen, csapodár vagy; esküszegő, hitszegő, házasságtörő vagy. – A bűnös lélek is ilyen; amily nagy tisztelettel szól a szentírás az Isten-szerető lélekről, oly megbélyegző kifejezésekkel illeti a hűtelent. Nem kap élő vizet. Hogy eressze az Úr posványba a kristályeret? Templom vagyok-e, hogy Isten lakozzék bennem? Kicsiben is sok hűtlenség lehet; fegyelmezetlen vagyok talán imámban s különben is gondolataimban szeszélyes? Könnyelmű vagyok talán nézésben, érzésben, kényességben?
S mily finom az Úr Jézus, épen hogy csak érinti a sebet. Igy kell! Ez neveli tisztességre az elvetemültet. Az orvos tartsa meg intranzigens állásfoglalását a rothadással szemben. Az apostol lehelje az erkölcsöt s az újjászületést. A gyónásban is így kell nyúlni a sebekhez; ah, hisz a megalázott szenvedő megérzi ez illetést!
f) „Mondá neki az asszony: Uram, látom, hogy próféta vagy te. Atyáink e hegyen imádkoztak, s ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van a hely, ahol imádkozni kell. Mondá neki Jézus: Asszony, hidd el nekem, hogy eljön az óra, mikor sem a hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádjátok az Atyát… Lélek az Isten és azoknak, kik őt imádják, lélekben s igazságban kell imádniok.” Asszony, ne nézd a hegyeket s a füstölgő oltárokat, hanem iparkodjál lélekben s imádságban, vagyis tiszta szívvel s odaadással Istenhez közeledni. Ez az első s ez a fő, azután jön a külső Isten-tisztelet rituáléja. Oltárnál, áldozatnál szükségesebb a törődöttség, bensőség, érzés; azután legyen gondod az oltár és áldozat. Lélek az Isten; tehát légy először lelki; a lelkiség inspirálja külső vallásosságodat. Ez a szavak értelme. De azért formára, szép, kedélyt megragadó formára van szükség az Isten-tiszteletben is. Minek lenne az Istentisztelet puritán, mikor az Isten szívet, kedélyt, szépséget és érzést is teremtett? Bizonyára csak az imádkozik „lélekben és igazságban”, ki őt egész természetével imádja. Tehát dícsérje az Istent a templomban is művészet, zene, ének, virágillat, tömjénfüst; segítse emberi természetünket lelkes imádásra.
g) „Mondá neki az asszony: Tudom, hogy eljő a Messiás… Mondá neki Jézus: „Én vagyok az, ki veled szólok.” Bemutatkozik s fölemeli magához. Máshol parabolákban sejteti kilétét, itt bemutatja nyiltan. Az asszony már csupa fény és tűz; egyet gondol, őt. Korsót, vizet, forrást felejt; már tüzet fogott, fut, siet, hirdet! – Jól alakít az Úr, fogékonyságra, odaadásra nevel, s a mellett meghagyja alázatában és szerénységében. Jöjjetek, ismerjétek meg a Messiást, ő megmondta bűneimet s megnyitotta szemeimet; én már látok, lássatok ti is! A természetfölötti élet a bűn megismerésén és bánatán kezdődik.