„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá…” (Ján. 3,17).
a) Fiában szeretett minket. Míg nem így szeretett, nem igen értettük. Végtelen ő s nincs emberi érzelme, a gerjedelmek változatai nem járnak benne; nem lélekzik, nem piheg, nincs vére; tiszta, végtelen szellem ő. A természetben kimutatta, hogy szeret. Ragyogó napot teremtett, de jeges tengert s jégmezőt is, – virágillatot, de tűzhányót is, – csobogó hullámot, de vihart is. Beszélt édesen, de csattogott villámaiban is; ah, Uram, nem értlek egészen! Az erkölcsöt illetőleg sem; az erény szépsége dagasztotta keblünket, de a gonoszság özönvize is végigszáguld rajtunk; a szent szeretet pírja s a bűn szégyenérzete váltakozott arcunkon, s elsötétült szereteted tudata. Szeret talán – kérdeztük – azzal az abszolút jóakarattal, a természet célszerűségével, a mindenhatósággal? S beéri-e ezzel emberi érzésünk? Ah, ez megtévesztő gondolat. Végre rátaláltunk s megtudtuk, hogy szeret Jézus szívével; „így szerette Isten a világot”, így szeret. Ezt értem s megnyugszom.
b) Igy szeret, ily isteni szívvel szeret. Az emberek közt is vannak áldott szívek; a jegyesi, a szülői, a baráti, a gyermeki szeretetnek, a szívnek s kedélynek csodavilágát nyitják meg; illatos, édes érzelmekkel hintik be az életet. Tovább, a szív a művészet világát sugalmazza. Azután jön a hit, az érzelmek új világával. Mit gondoltok, milyen világba vezet bele Jézus szíve, mellyel Isten akart szeretni s minket egy isteni, érzelmes világba bevezetni? „Igy szerette Isten a világot.”
c) E szeretet minden ponton remekelt. Szentlélektől fogantatott s szűztől született, romlás nélkül, azért lett „speciosus”, szép. A kellem megnyilatkozott vonásaiban, a szeretet csendült meg szavában; jelképeül a bárányt választotta. „Isten báránya.” Szeretetreméltósága fátyolozta el a gyermeklélekben a „minden tudományok” fényét, s szemeiből csak a gyermek kedvessége s ártatlansága sugárzott. Férfikora a lélek hatalmának igézetében telt el; „kövess” – mondá – s követték bűnösök s tömegek; nélküle az otthon puszta volt, s a pusztában vele elfelejtették az otthont. Az apostoli lelkek az ő árnyékai; Szent Domonkos az ő fehér gyapjúszövetében s Szalézi sz. Ferenc sajátos egyénisége egyaránt emlékeztet reá. Szereti az embereket, s vonzódnak hozzá; korán van a templomban, s mielőtt a napsugár az Olajfák-hegyére esett, már ő fái alatt imádkozott. Beszédbe ereszkedik, oktat, tanít, s eszmét s érzelmet cserél; nem hideg, nem sablónos. Van is, nincs is lakása; Nikodémus este jön hozzá, s ha nem jön senki, imádkozik; néha egész éjjeleken át; haja és ruhája nedves az éj harmatától, de ő nem érzi, oly mélyszívű ember. Egyszer-kétszer szó van a szentírásban szemeiről; a gazdag ifjúra elragadó szeretettel, Péterre mély bánattal tekint! Milyen hatást tett Mátéra, Zachaeusra s Magdolnára! „Igy szerette Isten a világot.”
d) S ezzel a szeretettel „végig szeretett”, s azért szeretetet kér viszont. Szeressük mi is emberi, meleg, lelkes szeretettel. Caecilia s Ágnes szeretik őt, mint jegyesüket; Néri sz. Fülöpnek kitágul két bordája a szeretet hevétől; Szent Katalin szeret, s Jézus gyűrűt húz ujjára. Akarja, hogy érzelmesen szeressük őt; „nézd e szívet – mondja – mely annyira szeretett!” Ó Uram, viszontszeretünk téged tőlünk telhetőleg. Úgy szeretem Jézust, hogy magamat adom érte, s örvendezve teszem!