Isten a vasárnapot a saját dicsőségére s az ember javára rendelte. Az Úr szent szándéka szerint tehát a vasárnapot az egész embernek kell megülnie s e napon testtel és lélekkel ünnepelnie. A test ünnepe a nyugalom, a léleké főképpen az istentisztelet, az áhítat. E kettő együttvéve alkotja a vasárnapot. Vedd el az egyiket, már nem vasárnap a vasárnap. Hiányzik belőle, ami azt oly vonzóvá, széppé, Istenhez méltóan dicsővé teszi.
Emlékezzünk csak vissza, mi történt magunkkal is boldog gyermekkorunkban! Midőn felébredtünk reggel, oly jól éreztük, hogy mi más napra virradtunk, mint a közönséges hétköznapok. Az ablak alatt, a lombos fák ágain sokkal szebben dalolt a madár; a templom nagyharangja is sokkal szebben s vidámabban csengett, mint más napon. A lég dallal, s illattal volt tele. Nem értettük e titkot. Hogyan? A természet alakult át e napra? Később rájöttünk! A gyermeki tiszta lélek, melyen még csillogott a keresztvíz cseppje, a gyermeki tiszta szív, mely édesanyja cirógatásától dobogott, igen, a vallásos gyermeki szív s lélek vetette a természetre sugarait s azt szebbé, önmagához hasonlóbbá tette.
Szent örömmel s elragadtatással keltünk fel s mentünk, siettünk a templomba.
A templom az Isten háza, de egyben a népnek háza is. A gazdagoknak megvannak a maguk palotái s annak sokszor egyik zugában a kicsi kápolna. Kiváltságnak tekintik, hogy ezzel beérhetik s nem kell kényelmük feláldozásával nyilvános templomba menniök. A népnek ellenben székesegyházak, fényes templomok és ünnepek kellenek, olyan ünnepek, aminőket a föld királyai se tudnak maguknak rendezni, aminőket csak a vallás adhat. A vasárnap az igazi népünnep. A tágas bazilikákban az oltár köré gyülekezett művészetek szinte versenyre kelnek egymással: az építés, a szoborvésés, a zene és ének, főképp pedig az ékesszólás. Igen, az ékesszólás. Bármily egyszerűek legyenek is annak a szószékre fellépő papnak szavai, már az igazságok természete által, melyeket hirdet s a húrok által, melyeket az ember lelkében megpendít, okvetetlenül ékesszóló. A nép egybegyűl hallgatni őt s közben érzi a tulajdon nagyságát.
Még a kis gyermeket is, mikor átlépi a templom küszöbét, akárcsak a királyokat, az orgona hatalmas hangjai fogadják: tömjén- s virágillatot szív magába, hallja azokat a felséges énekeket, a latin szavakat, melyeket ugyan nem ért, amelyek mégis annyi mindent sejtetnek vele. Olyanok e szavak, mint az örökkévalóságnak az időbe hullott igéi, melyek az égi haza rejtett titkairól beszélnek neki a számkivetés e földén.
Hittől, reménytől, szeretettől elbűvölve tér haza, s elviszi édesanyjának az oltártól a jó Isten csókját, amint elhozta az oltárhoz Istennek édesanyja csókját.
A nő is a templomból otthonába tér. Nyugodt, derült a lelke, mosolyog az arca. A férj fogadja. „Ma vasárnap van, te biztosan áldoztál. Jer, hadd öleljelek meg.” Viszont minő boldogság a feleségre, ha ura csókjában megérzi azzal a szép férfi lélekkel egyesült Krisztus lelkének kedves illatát.
A vasárnap másik nagy, lélekemelő jótéteménye a nyugalom, a pihenés. Leoldja a vasárnap számtalan fogoly kezéről a láncokat, melyekkel a heti robotmunkához van bilincselve. Ki megint egyszer a szabadba, az üde levegőre, a verőfényes szép természetbe! A vasárnap megállítja a zakatoló gépeket, a zörgő szállítószekereket, lehúzza az elnyűtt, szennyes ruhát, megmosdatja, felöltözteti a gyermeksereget. Minden csendes. És ebben a csendben végighullámzik a harang búgó hangja, mint valamely szabadságot hirdető csatadal. Az ember legyőzte a testére, lelkére nehezedő nyűgöt, érzi megint, hogy ember, nem gép, nem állat. Igen, ember, kinek van szelleme, szíve, halhatatlan lelke, kire örök dicsőség s béke vár, melyeket oly jól jelképez az ünnepi ruha, az ünnepi csend s nyugalom.
Igen, pihenés és ájtatosság: ez a vasárnap.