Jóllehet a bérmálási hatalom a püspöki rend hatáskörébe tartozik, de mégsem annyira; hogy az az egyszerű áldozópapokkal közölhetetlen volna, miként pl. a papszentelés. Ennek az érdekes hittani kérdésnek következő a valószínű magyarázata: A bérmálás voltaképpen toborozás Krisztus zászlaja alá. Ez pedig a fejedelmek, vezérek rendes joga. A katonasorozás – még lelki értelemben is – megfelelő hatalom nélkül tilos és érvénytelen. Nincs azonban kizárva, hogy a legfőbb földi hadúr, a pápa, ezzel a föladattal alsóbb rangú tiszteket is megbízzon s erre felhatalmazzon. Más szóval a bérmálás halalmát kivételesen egyszerű áldozópapokra is ráruházhatja.
Minthogy pedig a bérmálás mégis nem annyira joghatósági, mint sokkal inkább papi rendi ténykedés, azért arra kell következtetnünk, hogy az arra való képesség csíráját már a papszentelés megadja s a pápai felhatalmazás pedig csak felébreszti.
Hogy pedig az egyszerű áldozópapok is rendkívüli esetekben kellő felhatalmazással érvényesen bérmálhatnak, minden kétséget kizárólag bizonyítja a tévmentes Egyháznak ősrégi gyakorlata.
A görögöknél már jóval a latin Egyháztól való elszakadásuk előtt az áldozópapok bérmáltak s ennek érvényét a pápák soha kétségbe nem vonták. A latinoknál is előfordult, hogy az egyszerű áldozópap kivételesen bérmált. Szent Ambrus szerint ez többször megtörtént, ha a püspök távol volt. „A papszentelést kivéve mit tesz a püspök, amit egyszerű áldozópap is meg ne tehetne?” – kérdi Szent Jeromos. Tehát bérmálhat is.
Nagy Szent Gergely a szardíniai papoknak megengedte, hogy a püspökök távollétében a régi gyakorlat szerint bérmálhatnak. A középkorban szokásjog alapján bérmálhattak a würzburgi egyházmegye papjai. IV. Miklós, XXII. János, IV. Orbán, IV. Eugén, X. Leo, VI. Hadrián pápák a ferencrendi misszionáriusoknak megengedik, hogy a pogány vidékeken megtérteknek a bérmálást – a püspöktől szentelt krizmával kiszolgáltassák. Ugyanezt a hatalmat kapják meg utóbb a Brazíliában működő jezsuita misszionáriusok. Napjainkban is a hithirdetők Kínában és egyebütt többnyire bérmálhatnak. Midőn 1884-ben Nápolyban az ázsiai kolera dühöngött, a Szentszék megengedte, hogy az érsek által megjelölt papok a haldoklókat a bérmálás szentségében részesíthetik.
Az új egyházjog jogot ad a püspöki renddel nem bíró bíborosoknak, bizonyos területeket püspökök módjára kormányzó apátoknak1 s prelátusoknak, valamint az apostoli vikáriusok és prefektusoknak, hogy a bérmálást kioszthatják. Amíg azonban a bíborosok bárhol érvényesen bérmálhatnak, a többi elősoroltak csupán a saját joghatóságuk területén belül s csak amíg az illető egyházi hivatalt viselik, bérmálhatnak érvényesen.
A latin szertartású pap csakis a latin szertartású híveket bérmálhatja meg érvényesen, hacsak a neki adott felhatalmazás a más szertartásúakra is ki nem terjed. (782. K. 4.)
A keleti szertartású (görög) katolikus papnak is meg van tiltva, hogy amennyiben latin szertartáshoz tartozót megkeresztel, azt meg is bérmálja. (782. K. 2.) Ha azonban a tilalom ellenére mégis megtenné, a bérmálás ugyan valószínűen érvényes volna, de az illető pap bérmálási jogát elvesztené. (2365. K.)
A keleti szertartása szakadár papok is, minők pl. az oroszok, szerbek, románok az ősi szokásjog alapján, az Egyház hallgatag beleegyezésével érvényesen bérmálnak. Kivételt alkotnak azonban a Cyprus szigetén, Albániában, Bulgáriában, Itáliában s az ezzel szomszédos szigeteken lakó görögök s a Libanon hegységben tartózkodó maroniták papjai s pedig úgy az egyesültek, mint a szakadárok, akiket az Egyház a bérmálástól kifejezetten eltiltott.
1 Ilyen nálunk a pannonhalmi főapát.