„Szent János és Pál vértanú valóban betöltötte Dávid szavait:
»Íme, mily jó és mily gyönyörűséges az atyafiáknak együtt lakni« (Zsolt 132,1), akik születésük rangjában egysorúak, a hit közösségében egybetartozóak, a szenvedés azonosságában egyenlőek, örökre az egy Úrban dicsőségesek.”
Szent János és Pál vértanúk( 362), római főnemes család sarjai.
A két testvér Nagy Konstantin lányának, Konstanciának udvarában szolgáltak és általános tiszteletben voltak jámbor és jótékony életük miatt.
János és Pál Constantiának, Constantinus császár leányának udvari főemberei voltak.
Abban az időben, amikor a szkíták elfoglalták Daciát és Thraciát, s Gallicanus római hadvezérnek a fent nevezett nép ellen kellett indítania seregét, fáradozása jutalmául Constantinustól leányának, Constantiának kezét kérte cserébe, amit a római előkelőségek is egyre sürgetőbben követeltek.
Az apa azonban igen szomorkodott, mivel tudta, hogy leánya, miután Szent Ágnes meggyógyította, szüzességi fogadalmat tett, és könnyebben lehetett volna őt megölni, semmint beleegyezésre bírni. De a szűz – Istenben bízva – azt tanácsolta atyjának, ígérje oda a kezét Gallicanusnak, ha győztesen tér vissza, s kérje annak beleegyezését, hogy meghalt feleségétől származó két lánya vele maradhasson, s így általuk megismerje az apa erkölcsét és szándékait.
A lány pedig átengedte Gallicanusnak két udvarnokát, Jánost és Pált, mintegy a nagyobb biztonság reményében, kérvén Istent, hogy a férfit és leányait térítse meg. Miután mindenben megegyeztek, Gallicanus Jánost és Pált is maga mellé véve elindult hatalmas seregével. A szkíták azonban megverték hadseregét, s egy thrák városban az ellenség bekerítette.
Akkor János és Pál elébe járulva azt mondták neki:
„Tégy fogadalmat a mennybéli Istennek, és nagyobb győztes leszel, mint valaha!”
Miután ezt megtette, azon nyomban megjelent előtte egy ifjú, vállán kereszttel, és azt mondta:
„Vond ki kardodat és kövess engem!”
Az kardot rántva átvágott a tábor közepén, és eljutván a királyhoz, megölte, így pusztán a félelem erejével leigázta az egész hadat, és a rómaiak adófizetőjévé tette őket. Két fegyveres harcos is megjelent neki, és kétfelől védelmezték.
Így tehát keresztényként tért vissza Rómába, s miután nagy tiszteletadással fogadták, megkérte a császárt, engedje meg neki, hogy ne jegyezze el a lányát, mivel elhatározta, hogy ezután önmegtartóztatóan, csak Krisztusnak él. Minthogy ez módfelett tetszésére szolgált a császárnak, s Gallicanus két lányát is megtérítette Constantia szűz, Gallicanus lemondott a fővezérségről, és mindenét szétosztva a szegények között, szegénységben szolgált Krisztusnak Isten más szolgáival együtt.
Sok csodát is tett oly módon, hogy puszta tekintetével kiűzte a megszállottak testéből a démonokat. A szentségéről szóló hírek olyannyira megsokasodtak szerte a földkerekségen, hogy keletről és nyugatról csodájára jártak, miként mossa a patríciuscsaládból származó volt konzul a szegények lábát, terít asztalt, önt kézmosó vizet, szolgálja serényen a betegeket és végzi a szent szolgálat egyéb kötelességeit.
Constantinus halála után az ariánus eretnekségtől megrontott Constantinus, Nagy Constantinus fia lépett a trónra, de mivel Constantius – Constantinus testvére – két fiúgyermeket hagyott hátra, név szerint Gallust és Julianust, Constantius a nevezett Gallust társcsászárrá tette és a lázadó Júdea ellen küldte, később pedig megölette. Julianus pedig félt, hogy Constantius – bátyjához hasonlóan – őt is elteszi láb alól, ezért kolostorba vonult, ahol buzgó vallásosságot színlelt, mígnem lektorrá szentelték.
Egy varázsló segítségével tanácskozott az ördöggel, s azt a választ kapta, hogy hatalomra fog jutni. Egy kis idő múlva bizonyos sürgős ügyek miatt Constantius társcsászárrá tette Julianust, majd Galliába küldte, ahol mindent serényen elintézett. Azt mondják, hogy miután Constantius meghalt, trónra emelve a hitehagyott Julianust, az megparancsolta Gallicanusnak, hogy mutasson be áldozatot az isteneknek, vagy távozzék. Ily jeles férfiút ugyanis nem mert megöletni. Ő tehát Alexandriába menekült, ahol a hitetlenek szíven döfték, s így nyerte el a vértanúság koronáját.
Ám Julianust szentségtörő pénzsóvárság kerítette hatalmába, és kapzsiságát az evangélium bizonyságával szépítette. Elvetette ugyanis a keresztényektől a javaikat, arra hivatkozván:
„A ti Krisztusotok mondja az evangéliumban: »Aki ellene nem mond mindeneknek, amiket hír, nem lehet az én tanítványom« Lk 14,33)”.
Mikor tudomására jutott, hogy János és Pál abból a vagyonból, amit a szűz Constantia hagyott rájuk, támogatják a szegény keresztényeket, megparancsolta nekik, hogy miként Constantinushoz, úgy csatlakozzanak hozzá is. Azok ellenben azt felelték:
„Míg a dicsőséges Constantinus császár és fia, Constantius azzal dicsekedhettek, hogy ők Krisztus szolgái, mi szolgáltuk őket. Te azonban elhagytad az erényekkel teli vallást, ezért fordítottunk neked mindenestül hátat, és elutasítjuk, hogy neked engedelmeskedjünk.”
Julianus ezt mondta nekik:
„Én az Egyházban klerikus lettem, és ha akarok, az Egyház első embere is lehettem volna. De rájöttem, hogy hiábavalóság a tétlen nyugalmat követni, katonáskodásra adtam a fejem, és az isteneknek áldozva, segítségükkel megszereztem a hatalmat. Ezért nektek, akik a királyi udvarban nőttetek fel, oldalamon kell maradnotok, hogy ti legyetek palotám első emberei. Ha pedig megvettek engem, majd teszek róla, hogy ne vethessetek meg.”
Azok erre így válaszoltak;
„Istent előbbre tartjuk nálad, nem félünk fenyegetéseidtől, nehogy az örök Isten haragját vonjuk magunkra.”
Erre Julianus:
„Ha tíz napon belül önként nem jöttök hozzám, majd megteszitek kényszer alatt, amit magatoktól nem vagytok hajlandók megtenni.”
A szentek így feleltek neki:
„Vedd úgy, hogy már le is telt a tíz nap, és ma tedd meg azt, amivel fenyegetőzöl, hogy majd megteszed.”
Mire Julianus:
„Ti azt hiszitek, hogy a keresztények majd vértanút csinálnak belőletek. De ha nem hajlotok a szavamra, megbüntetlek benneteket, de nem, mint vértanúkat, hanem mint közellenséget.”
Akkor János és Pál tíz álló napon át, buzgón alamizsnálkodva mindenét szétosztogatta a szegényeknek. A tizedik napon pedig elküldték hozzájuk Terentianust, aki azt mondta nekik: „Urunk, Julianus ezt a kis arany Jupiter-szobrot küldte nektek, hogy gyújtsatok tömjént előtte, különben mindketten rögvest elpusztultok.”
A szentek azt felelték erre:
„Ha a te urad Julianus, úgy élj békével vele, nekünk más urunk nincs, csak Jézus Krisztus.”
Akkor Julianus megparancsolta, hogy titokban fejezzék le és temessék el őket egy gödörben a házon belül. Közben azt híresztelte, hogy száműzetésbe küldte őket.
Vértanúságukat és tetemük helyét álomban jelenésből megtudta két jámbor pap. Mindjárt kezdődtek a csodák a sírjuknál, s azóta nagy tiszteletben vannak a római egyházban. Nevüket a misekánonban is mindennap ajkára veszi az imádkozó Egyház.
Ezután Terentianus fiát megszállta a démon, és bent a házban kiabálni kezdett, hogy gyötri a démon. Ezt látván, Terentianus bevallotta gaztettét, és kereszténnyé lett. Ő írta meg a szentek szenvedéstörténetét, s fia is megszabadult.
Az Úr 364. esztendeje táján szenvedtek vértanúhalált.
Gergely írja a „Ha valaki utánam akar jönni” (Mt 16,24) evangéliumi homíliájában, hogy egy asszony ezeknek a szenteknek a templomát gyakran látogatta, s egy napon, mikor betért oda, két szerzetest talált ott zarándoköltözékben. Abban a hitben, hogy zarándokokkal van dolga, alamizsnát adatott nekik, hanem amikor a sáfár az adománnyal feléjük közeledett, az asszonyhoz léptek és így szóltak:
„Te csak látogass minket, s mi megkeresünk téged az Ítélet napján, s amit csak tudunk, megteszünk érted.”
Így szólván eltűntek a szeme elől.
Ambrus azt mondja ezekről a vértanúkról Praefatiójában:
„Szent János és Pál vértanú valóban betöltötte Dávid szavait:
»Íme, mily jó és mily gyönyörűséges az atyafiáknak együtt lakni« (Zsolt 132,1), akik születésük rangjában egysorúak, a hit közösségében egybetartozóak, a szenvedés azonosságában egyenlőek, örökre az egy Úrban dicsőségesek.”
(Forrás: Legenda Aurea)
Bálint Sándor – Jeles Napok – Ünnepi kalendárium
János és Pál római testvérpár volt: Julianus Apostata idejében együtt szenvedtek vértanúságot (362). A Coelius hegyén álló lakóházukat templommá alakították át. Közbenjárásukat egyes vidékeinken a nép égiháború idején tartja foganatosnak. Ausztria, Cseh- és Morvaországban, Szlovéniában* hasonlóképpen időjárási patrónusként tisztelik őket. E közép-európai összefüggések tisztázása közös munkával kívánatos volna.
Tiszteletüket legújabban Robert Schindler* az antik Dioskuros-hagyománnyal, Castor és Pollux alakjával és ünnepével hozza kapcsolatba. Ez a nézet a mi magyar szempontunkból nem fontos. Sokkal lényegesebb, hogy az osztrák és bajor népi barokkban falusi kápolnák, helyi jelentőségű búcsújáróhelyek oltárain az időjárás patrónusaiként (Wetterherr) tűnnek föl. Ezt a népies ikonográfiai hagyományt követi Szekszárd még említendő kápolnája is.
A nap az aratás, egyúttal a nagy nyári zivatarok idejére esik. Elsősorban ezért fejlődött ki egyelőre ismeretlen liturgikus körülmények között viharokat fékező patronátusuk, amelyre az Érdy-kódexben* is olvasható legendájuk még nem tartalmaz semmiféle utalást. Középkori misekönyveink számon tartják ugyan, de patrociniumukkal, ábrázolásukkal ekkor még nem találkozunk.
Tiszteletük tehát csak a barokk időkben bontakozik ki. Nógrád és Kálló helységekben a XVIII. században égiháború ellen szolgáltak misét az ünnepükön.*
A bortermő Szekszárdon álló kápolnát (1776) nyilvánvalóan a helybeli szőlőhegyek oltalmazására emelték.*
Nem tudunk Rohonc (Rechnitz, 1700), Krasznabéltelek (Beltiug), Kálmánd (Camin, mindkettő hajdani Károlyi-birtok), Alsórakonca (Rikinica) kápolnájának alapítási körülményeiről. Piliscsabán 1771-ben, Hangonyban 1793-ban harangot szenteltek a két szent tiszteletére.*
Privigye (Prievidza) harangjának felírása:
SANCTIS CONTRA TEMPESTATES TUTELARIBUS: JOANNI PAULO DONATO (1819).*
Népszerűségükre az is jellemző, hogy életüket Varga Lajos népi énekszerző is érdemesnek tartotta versbe foglalni.*
János és Pál emlékezete napjainkban leginkább a szegedi tájon él. Forrása az alsóvárosi franciskánus templom, ahol a múlt században még a város, továbbá a környező szegedi gyökérzetű faluk és tanyák jámbor asszonynépe is részt vett az ünnepélyes gyertyaszentelési szertartáson. A templom előtt mézesbábosok és gyertyaöntők sátrai, ahonnan a hívek a család gyertyáit beszerezték.
A tápaiak János és páli gyertya névvel illetik. Szenteltet Ószentiván (Tiszasziget) alsóvárosi eredetű népe is. Manapság a közeli Sándorfalván virágzik a szertartás leginkább, ahol a napot félünnepnek tekintik. Sajátos fejlemény, hogy itt egy-egy doboz gyufát is megszentelnek. Ez a szentölt gyufa csak a szentelt gyertya meggyújtására szolgálhat.
A szertartás a bajai és mohácsi ferencrendi templomokban is élt. Tudomásunk szerint ismeretes még Óbecse, Csorna* hívei között is.
Az áldás szövegét sem a Rituale Romanum, sem hazai rituáléink nem közlik. Nyilván eltűrt helyi, illetőleg rendi gyakorlat nyomán került egy hazai, franciskánus ihletésű barokk ájtatossági könyv, az Arca Domini* szentelményei közé: Benedictio Candelarum in die SS. Joannis & Pauli contra grandines & tempestates.
A szentelmény Hanns Koren föltevése szerint* onnan ered, hogy a Giovanni e Paolo római stációtemplom lévén, a nagyböjt első péntekjén itt gyülekeztek a hívek istentiszteletre.
A mise evangéliuma a Hegyi Beszédből való és többek között ezeket mondja:
szeressétek ellenségeiteket… hogy fiai legyetek Atyátoknak, ki a mennyekben vagyon, ki napját fölkelti jókra és gonoszokra, s esőt ad az igazaknak és hamisaknak (Máté 5, 44, 45).
E szent igéket évről-évre ebben a templomban hallották.
A szertartást ihlette azonban az ünnepükre rendelt antifona is:
Isti sunt duae olivae…
Ez magyarul így hangzik:
olajfák és világító szövétnekek ők ketten az Úr előtt.
Hatalmuk van az eget föllegekkel elzárni és megnyitni kapuit, minthogy az ő nyelvük a mennyország kulcsává tétetett. Ez a liturgikus szöveg egyébként a Jelenések Könyve következő verseinek (11, 4–6) átköltése, illetőleg alkalmazása:
ez a két olajfa és a két gyertyatartó, mely a föld Urának a színe előtt áll.
Ha valaki bántja őket, tűz csap ki szájukból és fölemészti az ellenséget. És ha bárki is árt nekik, a halál fiai. Hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy ne essék eső küldetésük napjaiban. Hatalmuk van arra is, hogy a vizet vérré változtassák és annyi csapással sújtsák a földet, amennyivel csak akarják.*
(Forrás: Legenda Aurea)
Ima a Szentlélek vezetéséért
Uram, átadom Neked életemet.
Szívemből megbocsátok mindenkinek,
aki életem folyamán megbántott.
Hálát adok mindenért, ami történt velem.
Minden ajándékodat megköszönöm, Uram.
Hálát adok a szenvedésekért és a rossz napokért is,
mert irgalmad és jóságod mindent javamra fordított.
Kérlek Uram, add nekem Szentlelkedet!
Add, hogy fölismerjem mindig Lelked vezetését,
és készséges szívvel engedelmeskedjek neki!
Vegyél el belőlem minden bizalmatlanságot és félelmet,
és add, hogy gyermeki szívvel egészen Rád hagyatkozzam!
Rád bízom életemet, halálomat és minden javamat.
Add meg nekem Uram azokat a lelki adományokat,
amelyekkel szolgálhatlak Téged ezután!
Fölajánlom Neked képességeimet és körülményeimet,
odaadom minden kívánságomat és vágyamat.
Kérlek, légy Ura életemnek és változtasd át szívemet olyanná,
amilyenné öröktől fogva eltervezted!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben, most és mindörökké.
Amen.
Ima a Szentlélekhez
Szent Ágoston
Te lélegezz bennem Szentlélek,
Hogy szent dolgokat gondoljak.
Te űzzél engem Szentlélek,
Hogy a szeretet tegyem.
Te csalogass engem, Szentlélek,
Hogy a szentet szeressem.
Te erősíts meg engem, Szentlélek,
Hogy a szentet őrizzem.
Te óvj meg engem, Szentlélek,
Hogy a szentet többé el ne veszítsem.