„Ostende mihi faciem tuam”, mutasd meg arcodat,… ez az én vágyam; szeretném jobban megismerni az Isten elsőszülött, „praedilecta” leányát. Lelkébe közvetlenül nem nézhetek, de mivel a lélek az Isten műve, az Isten műhelyében szeretném ellesni azokat a motívumokat, melyek a Szent Szűz arculatát jellemzik.
Az első és fő motívum, mely a Szent Szűz lelki faciesén elömlik s mely alapszínezetét és hangulatát adja
a) a teremtő Isten előszeretete iránta, s következőleg teremtő alkotásában a több-erő s a több-szépség. A Szűz eszméje az Úr lelkesülése; a lelkesülő, inspirált szeretet mindenütt tud remekelni; ha pedig ez a lelkesülés isteni, akkor istenileg remekel; ha végtelen vonzalom és édesség inspirálja, akkor remeklésén is a bájnak s szépségnek tavaszi, zsenge ihlete ömlik el. Itt ez vezet; a Szent Szűzről elmondhatni: „primitiae amoris et praedilectionis divinae”, vagyis rajta pihen az isteni szeretetnek hajnali sugára; ő nemcsak az Úr hajléka, temploma… sokkal több: „sponsa ornata”, menyegzős jegyese. Az a szeretet hat s alkot tehát itt, mellyel első szeretetét viszonozni tudó lelket alkot magának, amely szeretettől elragadtatva, a hozzátartozás végtelen boldogságával nyomósíthatja a „praedilecta”: Dominus possedit me… az Övé vagyok! „Porta clausa”, zárt paradicsom kapuja a lelkem; csak Neki nyílik. „Hortus conclusus”, az Isten pihenője a szívem; „Senki szigete” vagyok, senkié, azaz csak az övé. E mély lelkiségnek lágy színei ömlenek el rajta, e szeretetnek finom motívumai rajzolódnak le alakján, melyeket a szentírás jelez, mikor mondja: „flos campi, lilium convallium, palma in Cades, rosa in Jericho”, melyeket az áhítat mint egy ősi templom szerteszéjjel heverő díszleteit s ékítményeit kegyelettel egymáshoz rak s suttogja: aranyház, titkos értelmű rózsa, Dávid tornya, elefántcsont torony…
b) A remeklő vonások e lelken a „primogenita” kiváltságai. Hármat említek: 1. A szeplőtelen fogantatás… lelkének ez az átlátszó, kristályos szépsége. A mélység kristályos szépségének mondanám. Lelke mély, de átlátszó, tündöklő mélység. 2. Az annunciatio, a megtestesülés hirüladása… lelkének ez az isteni ébersége az istenfeledett s elnyomorodott világban. Neki érzéke van a közeledő Isten iránt. „Virga vigilans”… virágzó, elsőnek ébredő tavaszi ág. A Szentlélek e lélekre száll s ereje benne érvényesül. 3. A mennybefölvétel: a föltámadás erői Krisztus után a Szent Szűzben ülik ünnepüket. Nincs művész, aki e vonásokat szerencsésen elénk varázsolja; de a lelkesülő áhítat oly képeket alkot a Szent Szűzről, melyek mélységes tiszteletre s szeretetre gerjesztenek. Ily képét őrzöm szívem oltárán; őrzöm s tisztelem.
c) Jellemzi a „primogenita” lelkét, hogy eredeti szépség, s hogy semmiben sem kópia. Nincs hozzá hasonló. Neki az üdv rendjében teljesen különálló helye van, s ez az ő pszichológiájának páratlan bűbája. Valóban az ő Istene az ő gyermeke! Ez páratlan „Credo”. Az ő Megváltója nem vette le róla a bűn szennyét, hanem megakadályozta, hogy beszennyeztessék, tehát az ő megváltása páratlan megváltás! Az ő ünnepei kizárólag az övéi, összehasonlítást sem tűrnek a mieinkkel. Mit mond a megtestesülés ünnepe neki, mit nekünk? Milyen az ő karácsonyéje, milyen a mienk? A mienk is édes, glóriás, evangéliumos; de milyen az övé? Milyen a keresztút s a kereszt neki, s milyen nekünk? Hogy virraszt ő, s hogy én a föltámadás éjjelében? Hogyan ünnepelte ő, s hogyan én Krisztus kegyelmes bevonulásait a világba, a betlehemi barlangból épúgy, mint a szentsír barlangjából? Ezeket ő élvezte, ő egymaga összehasonlíthatlanul! Akkor csak az ő lámpája égett, csak az ő glóriája és allelujája zengett, csak az ő pálmája lengett! Ez érzelmeknek anyja s forrása ő. „Mel et lac in labiis ejus”, méz és tej csordul szívéből, érzelmein nevekedünk mi krisztusi lelkekké!
d) Ehhez képest ömlik el lényén valami mennyei derű, az Isten különös gondviselése, mely „scuto bonae voluntatis” szeretetének fényből s napsugárból szőtt pajzsával oltalmazza őt. Ő más klimának gyermeke; fölötte más csillagok járnak! Az elesett világ, még szentjeink világa is, egy rombadőlt mennyország árnyékában állnak. Felhős fölöttünk az ég; az ő ege derült. Az ő üdesége nem a letört virág szépsége. Klima, fény, üdeség tekintetében neki különleges világa van. Amennyit el bír nyelni az Isten-szeretet hevéből, amennyi napsugár kell a belefektetett energiáknak, annyit nyer. Benne a természet a maga meg nem szentségtelenített eredeti pompájában lép föl s kegyelmének mértékét a szentekéhez nem hasonlíthatni. Ezt a szép lelket különálló gondviselés vezeti, s az isteni remeklés ez új paradicsomának külön oltalmazó kerubja, külön őrangyala van. Ki ne vágyódnék látni őt? ki ne kérné forrón: „ostende mihi faciem tuam!” mutasd meg nekem arcodat!