Ámde a szentségek lényegéhez – miként ezt másutt már kifejtettük – Krisztus rendelésén kívül még az is tartozik, hogy a malasztot az Úr Jézus által megállapított érzéki jel által közöljék. A Szentírás a bérmálásról beszélve, erről sem hallgat. Miként a már idézett helyekből meggyőződhettünk, következetesen a nagyon kifejező kézfeltevést emlegeti. Szent Pál is a kereszténység elemeit felsorolva a keresztséghez nyomban „a kezek föltevését” sorolja. (Zsid 6,2) Az álnok Simon mágus is ezt a szentségi jelet figyelte meg, valahányszor az apostolok bérmáltak.
„Látván pedig Simon, hogy az apostolok kézrátevése által adatik a Szentlélek, pénzt vive nekik, mondván: „Adjátok nekem is ezt a hatalmat, hogy akire kezeimet fölteszem, a Szentlelket vegye.” (ApCsel 8,18–19)
Hogy pedig ez a bérmálási kézfeltevés felkenéssel volt kapcsolatos, abból is kitűnik, hogy már maguk az apostolok ezt a szentséget „kenetnek” is nevezik. „De ti fel vagytok kenve a Szenttől” mondja Szent János evangélista a hívekhez. És ismét „a kenet, melyet tőle vettetek, maradjon meg bennetek”, „az ő kenete tanít titeket mindenről”. (1Jn 2,20.27) Szent Pál pedig azt állítja: „aki felkent bennünket Isten az, aki meg is pecsételt minket és a lélek zálogát adta szívünkbe”.
Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a Szentlélek az első időkben olykor a kezdődő Egyház sajátos viszonyaira s szükségleteire való tekintetből minden szentségi forma nélkül is osztogatta ajándékait.