Ami pedig a Szentléleknek tulajdonított kifelé való isteni munkákat illeti, a niceai hitvallás a következőkben fejti ki:
Hiszek a Szentlélekben, az Úrban és elevenítőben, ki az Atyától és Fiútól származik, ki az Atyával és Fiúval együtt imádtatik és együtt dicsőíttetik, ki a próféták által szólt. És az egy, szent katolikus és apostoli Egyházat. Vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára és várom a halottak feltámadását és a jövendő örökkévalóság életét. Ámen.
Ebben a hitvallásban, melynek minden tétele valóságos hitágazat, különösen mély értelme van annak, hogy a Szentlelket elevenítőnek nevezi. Mert ő valóban nemcsak a Szentháromság élete, hanem éltető lelke a teremtés nagy művének is.
Ő nem hoz létre az Istenségben újabb személyt, éppen azért az ő élete kicsordul az Istenség arany-kelyhének szegélyén, ad életet, szeretetet, ajándékokat, sőt adja önönmagát a teremtményeknek, ő az Istenség kincstárosa, főalamizsnása, a szegények atyja, általa árad minden élet, öröm, boldogság a teremtett világra.
Már a világ teremtésekor, midőn a különböző elemek még forrongtak, kavarogtak s szinte keresték helyüket a mindenségben, a Szentlélek óriási galambként máris ott lebeg felettük, kiterjesztett szárnyaival árnyékolja be azokat s melegével beosztást, rendet, szépséget s termékenységet közöl velük. „A föld pedig puszta és üres vala – beszéli az Írás – és sötétség vala a mélység színén és az Isten lelke lebeg vala a vizek fölött.” (Ter 1,2)