Szentháromság – Festum Trinitatis Ünnepe
A Szentháromság ünnepe (latinul Festum Trinitatis) a történelmi nyugati keresztény egyházakban elterjedt háromszemélyű egy Isten ünnepe, melyet a pünkösd utáni vasárnapon tartanak meg. Az ünnepet legelőször Lüttichben tartották meg a 10. század elején, majd XXII. János pápa elrendelte megtartását a római katolikus egyházban. Ennek tudható be, hogy népszerűségének köszönhetően több protestáns egyház is átvette. Az ünnepet az ortodox egyház pünkösdkor tartja meg, a Szentháromság napján pedig mindenszentek napját ünnepli.
A Szentháromság vasárnapja a kereszténység egyik nagyon lényeges ünnepe. Az emberi tapasztalat, különösen a vallástörténeti kutatások rámutatnak arra, hogy minden vallást sajátos Isten-kép jellemez. Nem mellékes, hogy a vallásos ember ennek az Isten-képnek milyen vonásait hangsúlyozza: harcos, hatalmi tényezőket, vagy a jóság és harmónia jegyeit, hiszen ez döntően meghatározza az emberi magatartás normáit.
A mai ünnep éppen a keresztény Isten-kép lényegét van hivatva hangsúlyozni. A pápák sokáig vonakodtak, hogy külön ünneppel is megszenteljék, hiszen a hittitok magasztalása minden nap, minden istentiszteleten, minden imádságban előfordul. Hazánkban már Kálmán király elrendelte éppen a mai időpontban a Szentháromság ünnepének megülését. Nyugaton később terjed el, és csak 1334-ben válik egyetemesen kötelezővé.
A Szentháromság (latinul Sancta Trinitas) több keresztény felekezet tanítása szerint: a három isteni személy : Atya, Fiú, Szentlélek. A szentháromságbeli személyek egységéről, egyenlőségéről és különbözőségéről szóló tan a Szentháromságtan. Isten hármas tagolódása más, nem keresztény vallásoknál is feltűnik, de ezt a nyugati kultúrkör nyelvein nem szokás a hagyományos értelemben vett Szentháromságnak nevezni. A 4. századi Nikaia–konstantinápolyi hitvallás kihirdetésétől kezdve rendszerint az „Egy Isten, három személy” kifejezést értik Szentháromság alatt, azzal, hogy a személy fogalma más jelentéssel bírt az ókorban, a középkorban, a felvilágosult filozófiák korában, a modern korban, és mást értünk személy alatt manapság.
A mai ember számára XVI. Benedek pápa így fogalmazta meg a Szentháromság lényegét:
„Az ember, Isten képmása, a szeretetben lesz először teljesen önmaga. Az örök Atya irántunk való szeretetében elküldte saját Fiát hozzánk, és a Szentlelket ajándékozta nekünk, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Váljunk e kegyelemhez méltóvá! A Szentháromság Isten tartson meg benneteket mindenkor a szeretetében!”
A Szentháromságba vetett hit kifejtésére számos kísérlet történt a keresztény vallástörténet során, a leghíresebb teológiai diskurzus a 4. századi ókeresztény egyházban folyt róla, amikor Arius-nak és követőinek, az ariánusoknak a mozgalma elkezdődött, melyet később eretnekségnek nyilvánítottak. Ma is élénk teológiai diskurzusok folynak róla. Érdekessége, hogy ez a látszólag elvont vallási tétel az, amelyikben a legtöbb keresztény felekezet megegyezik egymással.
Ez pedig a következő:
„Hiszek az egy Úrban:
Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt.
Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől.
Született, de nem teremtmény:
az Atyával egylényegű, és minden általa lett…”
Jézus megkeresztelkedése.
„…Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt.
De János igyekezett visszatartani:
„Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?”
Jézus azonban ezt válaszolta neki:
„Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.”
Akkor engedett neki.
Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni.
És íme egy hang hangzott az égből:
„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”…. (Mt.3:13-17.)
AZ ATYA
Nem tudunk róla, hogy Jézus Krisztus előtt mások is nevezték volna Istent Atyának. A kereszténység egyik legismertebb imája, a „Miatyánk” is Jézustól származik. Jézus nyomán a keresztények Istent, pontosabban az Atyát, nem csak a teremtés Istenének tartják (deizmus), hanem gondviselő, szerető, és személyes Istennek hiszik.
A teremtésen túl az Atya rejtélyes módon jelen van a történelemben, elsősorban pedig a választott nép (Ábrahám utódai) történelmében.
„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.” (Zak 4,6)
Keresztény meggyőződés szerint az Atya „Gondviselése” az üdvtörténet során végül az ószövetségi ígéretek beteljesedéséhez vezetett. Ezt leggyakrabban úgy fejezik ki, hogy az „idők teljességében” az Atya „elküldte” a Fiút, hogy „emberré legyen”, és „kinyilatkoztassa” Isten igazi arcát. Az Evangéliumok szerint az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, akit az Atya küldött. A negyedik evangéliumban Jézus azt állítja magáról, hogy ő és az Atya egyek, és hogy ebbe az egységbe kapcsolódik be mindenki, aki követi Jézust.
A FIÚ
„Miért háborognak a nemzetek?
A népek miért kovácsolnak hiú terveket?
A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek az Úr ellen és Fölkentje ellen:
„Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat!”
Aki az égben lakik, az mosolyog rajtuk, kineveti őket az Úr.
De egyszer majd haraggal fordul feléjük, és kemény szót intéz hozzájuk:
„Én szenteltem fel Királyomat a Sionon, szent hegyemen.”
Az Úr végzését hirdetem; Ő így szólt hozzám:
„A Fiam vagy, ma adtam neked életet. Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.” (Zsolt, 2, 2-8)
Az őskeresztény közösségek életében kezdetben elsősorban Jézus személye körül folytak viták, hogy miképpen értelmezhető, hogy a Názáreti Jézus „Isten Fia” volt. Ez természetesen rendkívül kényes kérdésnek számított a kezdetben minden valószínűség szerint csupán zsidókból álló keresztények körében, hiszen látszólag az „Egy Isten”-be vetett, szigorúan monoteista hit volt a tét.
A keresztények hite, hogy Jézus Krisztus „valóban” Isten Fia volt, végül oda vezetett, hogy a keresztényeket kizárták a zsinagógákból. János Evangéliuma, amely az újszövetségi evangéliumok közül valószínűleg a legkésőbb, Krisztus után 100 körül nyerte el jelenleg is ismert formáját, olyan Jézust tár az olvasó elé, aki már „egy az Atyával”, és aki a „Szentlélek által” lesz jelen a keresztény közösség (egyház) életében.
Hogy Jézus Krisztus igazi ember, és ugyanakkor igazi Isten is, a Khalkédóni zsinaton mondták ki hittételként 451-ben. Viszont már a niceai zsinaton, 325-ben használják a görög „homoousziosz” szót, ami azt jelenti, hogy „olyan mint”, vagy „hasonló lényegű” (a görög ouszia lényeget jelent, a latin substantia megfelelője), és ez további vitákhoz vezetett.
Ez a különös görög kifejezés végül is Nagy Konstantin császár nyomására került a zsinat által elfogadott hitvallás hivatalos szövegébe (Niceai hitvallás).
A hívő emberek ellenkezését elsősorban az váltotta ki, hogy ez a szó nem is szerepel a Szentírásban, másrészt pedig ha Isten Fia csak „hasonló lényegű” az Atyához, akkor mégsem egészen olyan, mint az Atya, azaz nem „egy az Atyával”.
Hogy Jézus Krisztus Isten Fia, amelyet keresztény értelemben úgy kell érteni, hogy maga Jézus bár teljesen ember, teljesen Isten is, mert „általa, ővele, és őbenne” Isten „megtestesült” („Velünk az Isten”), a legelső és legalapvetőbb keresztény hittételnek számít. Minden, ami ettől eltér, bármennyire is ésszerű, tévhitnek nyilvánítottak. A Héber Biblia egyes részei, valamint a korabeli zsidó elképzelések Isten Fiáról, illetve az eljövendő „Messiásról”, továbbá a hellenisztikus filozófiai rendszerek (elsősorban a sztoicizmus és platonizmus) szókészlete mind segítségül szolgáltak a korabeli keresztényeknek ahhoz, hogy megfogalmazzák a „megtestesült” Istenbe, azaz Jézus Krisztusba vetett hitüket.
A „megtestesülés” a történelemben történik.
A Zsidókhoz írt levél arról beszél, hogy Isten különbözőféle módon beszélt a felmenőkhöz (a „Törvény”-en keresztül, a próféták által), de „manapság” elsősorban Jézus Krisztuson keresztül szól az emberekhez. Ugyanez az őskeresztény levél Isten tükröződésének is nevezi Jézust, aki jelen volt már a teremtésnél is, aki által Isten fenntartja a világot, Isten „szava” („Logosz”, azaz Ige), az „igazi” törvény, mindennek az alapja.
A keresztények Jézus Krisztusban látták megtestesülni az isteni „Értelem”-et, „Bölcsességet”, amelyről a Héber Írások (Ószövetség) is szólnak.
Szent János Evangéliuma pedig egy himnusszal kezdődik a „Logosz”-ról:
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennel volt, és az Ige Isten volt…”.
Ez az Ige a legtöbb keresztény hite szerint a Szentháromság második személye, a Fiú, aki „egylényegű” az Atyával, tehát maga az Isten, de a történelem „színpadán” Jézus Krisztus által vált ismertté, „testet öltött”, azaz emberré lett .
A SZENTLÉLEK
Első előképe a Bibliában, amikor Ábrahám megvendégeli a három angyalt. Első említése, amikor Gábriel angyal hozta a „jó hírt”, hogy a Szentlélek által Mária lesz a Messiás anyja. Jézus megígérte a Szentlélek eljövetelét, amelyet a görög nyelven írott evangéliumok „Parakletosz”-nak neveznek, és ezt gyakran „Vigasztaló” néven fordítják le. Az Újszövetség szerint Jézus, illetve Isten jelenléte a keresztény közösségek életében a Szentlélek „által” valósul meg, aki „egylényegű” az Atyával, és „egylényegű” a Fiúval. Későbbi keresztény teológiai megfontolások a Szentlélekről mint az Atya és a Fiú szeretetének gyümölcséről beszélnek. Istent, illetve a Szentlelket, először Hippói Szent Ágoston nevezte szeretetnek.
A keresztény vallásos tapasztalat tehát Istent nem csak teremtő és gondviselő Atyaként, és nem csak Fiúként, azaz emberré lett Istenként éli meg, hanem Szentlélekként is, azaz szerető és vigasztaló Istenként. Eljövetele Pünkösd ünnepéhez kapcsolódik. A Szentháromság kultusza a Tridentinum nyomán bontakozó barokk vallásosságban új hangsúlyozáshoz jut. Ez az egyházművészetben és az egykorú városképen is visszatükröződik: a Szentháromság misztériuma, az istenség misztikus szintézise, teljessége megfelelt a barokk hierarchikus szellemének, summázó készségének. Szentháromság tiszteletére szentelt templomaink már a középkorban föltűnnek, de a XVIII. században, a pestisjárványok szorongásai között a patrocinium egyenesen korjellemzővé válik.
„Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak:
Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.” (Jn 3,16–18)
Szentháromság vasárnapján elgondolkodhatunk azon, hogy milyen is az az Isten, aki számunkra létezik, aki megszólított bennünket, aki meghívott minket a keresztény életre, akitől a családunkat kaptuk, gyermekeinket, szüleinket.
Milyennek képzelem el Őt az életem folyamán?
Sokan vannak, akikben egy nagy szakállú öreg képe jelenik meg az Isten név hallatára, aki egy trónon ül és távolról szemléli a világot. Néha segít az embereknek, ha bajban vannak, olykor haragjával pedig lesújt és megbünteti őket. Ez az Istenkép nem a mi Istenképünk…
Mi, akik ma eljöttünk a templomba, nem ezt az istent keressük és nem ezt az Istent ismertük meg életünk folyamán. Lehet, hogy nem tökéletes az istenképünk, a földön itt még nem is lesz az, de Jézussal utunkon haladva ez a kép alakul, és egyre jobban kikristályosodik előttünk az Atya, akit csak is Egyszülött Fiában ismerhetünk meg. Feladatunk itt a földön, hogy Istent megismerjük, és a végső célunk pedig az örök élet. Ebben a megismerésben segítséget kaptunk azáltal, hogy Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki magát az embernek.
Az Ószövetségben szólt Ábrahámhoz, szövetséget kötött vele és megsokasította ivadékait. Azután pedig ott volt Mózes, aki által Isten kivezette a választott népét az egyiptomi fogságból és a tízparancsolatban mutatta meg szeretetét irántuk.
Az Ószövetségben még nem találkozunk a Szentháromság fogalmával, az Újszövetségben sem direkt módon, de itt már jelen van az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A zsidó nép számára még rejtett volt a Szentháromság kiléte. Az Istent Jahvenak nevezték, akinek neve oly szent, hogy kimondhatatlan, ezért csak mássalhangzókkal jelölték JHVH.
A választott nép istenképe fokozatosan alakult ki, és változott. De ez az Istenkép az üdvtörténet folyamán a végső kinyilatkoztatásban, Jézus Krisztus megtestesülésével, az Ige testé válásával érkezett el valójában, az idő teljességében.
Az idő teljessége azt jelenti, hogy maga az, aki időtlen, akik örök, belépett az időbe. Jézus azért jött, hogy megismertesse velünk az Atyát, hogy feláldozza magát értünk, ezáltal örök életet adva nekünk, majd pedig, hogy elküldje a vigasztalót, a Szentlelket. Jézus életével feltárta előttünk a Szentháromság misztériumát. Ő beszélt nekünk Istenről, mint Atyáról, önmagáról, mint Isten Fiáról, és a Szentlélekről, mint a vigasztalóról, akiben újjá kell születnünk.
A Szentháromság misztériumában most már mi is részesülhetünk Jézus missziós parancsa által, amikor a tanítványokat küldi, hogy hirdessék az evangéliumot a népeknek, kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ez a feladat, a mindenkori egyház küldetése. A keresztségben mi is becsatlakozunk a Szentháromság életébe. Fogadott fiakká leszünk és az örök élet várományosai.
A Szentháromság élete a három isteni személynek olyan szeretetkapcsolata, amelyben mindegyik személy a másikkal van, a másikért van, és a másikban van. Teljes egységben, egy lényegben és a szeretet körforgásában élnek. Az Atya és a Fiú egymás közötti tökéletes szeretete, a szeretet adása és fogadása, a kettőjük szeretetkapcsolatából származik a harmadik isteni személy, a Szentlélek.
Isten élete körforgásban halad, először is magában a Szentháromságban, majd utána a Szentlélek kiáradása által pedig kifelé irányulva az egész világot átöleli. Nehéz ezt az isteni szeretetközösséget megértenünk és nem is lehet, felfoghatatlan a teremtmények számára, de mi is részesei vagyunk ennek a szeretetkörforgásnak.
A mi dolgunk az, hogy befogadjuk ezt a szeretetet és ezzel a fentről jövő erővel tudjuk szeretni a másikat, hogy az Istennel és egymással való közösséget az isteni szeretetközösség mintájára éljük meg. Az a feladatunk, hogy ne egymás nélkül, ne egymás fölé kerekedve, és ne is egymás ellenében, hanem egymással és egymásért éljünk.
Áldott vagy, szentháromságos Istenem, akire halandó szem nem tekinthet, aki leírhatatlan dicsőségben rejtőzöl, s aki mégis megvilágosítod szívünk szemét bölcsességed ajándékával, és lelkünk belső szobájában feltárod magadat számunkra.
Áldalak téged, aki mindeneket fenntartasz! Hálát adok neked, hogy nem hízott bikák égő áldozatában leled tetszésed, hanem a szív töredelmében és az igazság cselekedeteiben. Ámen.
HIMNUSZ A SZENTHÁROMSÁGHOZ
Szívünkbe öntsd szerelmedet, és bőven oszd kegyelmedet,
hogy megtisztuljunk általad, és élvezzük jóvoltodat!
Mint száműzöttek, kérlelünk, bús vándorok, hozzád jövünk;
nálad bizton kiköthetünk, örök hazát ott nyerhetünk.
Boldog szív az, mely megszeret, szomjazza élő vizedet,
s boldog nép, melynek hű szeme meglát, Igazság Istene.
Imádat illet: nagy neved dicsérje szent emlékezet,
s vég nélkül ünnepeljenek a hozzád vonzódó szívek.
Ezt add meg, kérünk, jó Atya, s Atyának mása, egy Fia,
s te, Szentlélek, Vigasztaló: örökre egy uralkodó. Amen.
TÉGED DICSÉR EGEK URA, APOSTOLOK BOLDOG KARA
Az apostoloktól ránk hagyományozott mennyei örökség birtokában
adjunk hálát Atyánknak minden ajándékáért, és mondjuk:
Téged dicsér, egek Ura, apostolok boldog kara!
Dicséret neked Krisztus testének és vérének asztaláért,
amelyet az apostolok adtak tovább nekünk,
hogy tápláljon és éltessen minket:
Téged dicsér, egek Ura, apostolok boldog kara!
Dicséret és hála neked igéd asztaláért, amelyet az apostolok
terítettek meg nekünk, hogy ott világosságot és örömet találjunk:
Téged dicsér, egek Ura, apostolok boldog kara!
Dicséret és hála neked az apostolokra épített Egyházadért,
amelyben Krisztus titokzatos testének tagjaivá leszünk:
Téged dicsér, egek Ura, apostolok boldog kara!
Dicséret és hála neked a keresztség és a bűnbocsánat megtisztító fürdőjéért,
amelyet az apostolokra bíztál, hogy lemossák minden bűnünket:
Téged dicsér, egek Ura, apostolok boldog kara! Amen.