„És mennybe viteték” (Luk. 24,51).
a) „Fölment az Isten örvendezéssel, az Úr harsonaszóval! Énekeljetek Istenünknek, énekeljetek királyunknak” (Zsolt. 46,6). Mint ahogy a harmatba s illatba fürösztött mezőkről fölszáll trillázva a pacsirta, napsugárt iszik s a lelkét önti ki énekében: úgy fölszáll vele az én lelkem is „in dulci jubilo”, elbódulva az ünneplő, májusi vidék csendjétől s szépségétől; ez is mennybemenet. De legfölségesebb mennybemenete van Krisztus édes, diadalmas lelkének! Átélte már érzelmes, erőteljes, isteni életének sok „excessus”-át, a „beata passiót”, a föltámadást, most éli át a „gloriosa ascensio”-t. A szenvedésben ünnepelt az alázat, a föltámadásban az erő, a mennybemenetben az édes öröm. Jézus lelke énekel „juxta dies juventutis suae”, énekli az örök ifjúság énekét, s a föld felel neki: Jubilate Deo omnis terra”; énekeljük mi is az áhítat, az öröm, a vágy, a mélység zsoltárát, Lejön eléje az angyalvilág, a szárnyaló lelkek világa… mintha az egész égbolt két nagy szárnnyá válnék, melyen az örök szeretet leereszkedik fogadni fiát. Valamikor a csendes éj, s a Szűznek éber szeretete fogadta őt Betlehemben, most a napsugaras, diadalmas mennyország fogadja. Itt is cseng a „gloria, laus et honor”.
b) E diadalmenet angyalszárnyakból formált diadalkapuk alatt vezet el. „Emeljétek föl fejedelmek (királyi szellemek) a ti kaputokat is, emeljétek föl örök ajtók (melyek eddig zárva voltatok), hogy bemenjen a dicsőség királya” (Zsolt. 23,7). Elért az Isten trónjáig, ki jobbja felől ültette, vagyis dicsőséget s hatalmat adott neki, adott neki „koronát a hamuért, örömnek olaját a keservért, dicsőség palástját a lélek kesergéseért” (Izai. 61,3). „Adott neki nevet, mely minden név fölött vagyon”, akarta, hogy „királyok királya s urak ura legyen!” S bár ilyen, nem felejti el azt a kis Terra-bolygót; ott van hazája, ott ringott bölcsője, ott van még édesanyja, emlékeit onnan hozta, a vérével öntözött földet nem felejti el soha; engem sem.
c) E diadalmenet nyomában nyitva az út az örök boldogságba. Nehéz volt ez utat nyitni, nehezebb út ez, mint a Behring-szoros vagy Magelhaens útja, út az örökkévalóság óceánjain. Elfoglalja a várost, a „coelestis Urbs”-t és „fölépíti régi pusztaságát, és a hajdani romokat (az angyalok bukása óta) fölemeli és megnyitja az elpusztult várost” (Izai. 61,4). És kitűzi jelét, a szent keresztet az égre; oda tűzi csillagait, szent sebeit; ezek az örök tavasz csillagai, pirosló fényük reményünk hajnalpírja, s tüzet bocsát az égből, pünkösdi tüzet, lelkek melegét és hevét. Ó én dicsőséges királyom, hogy örülök annak, hogy vagy, hogy hatalmas, boldog és dicsőséges vagy. Ez az én boldogságom egyik szent öröme!