„Add, Istenem, hogy itt gyarapodjék rólad való ismeretem, odaát pedig beteljesüljön!” (Szent Anzelm püspök)
Nehéz időkben az Úristen mindig támaszt Egyházának férfiakat, kik győzik szent jellemmel, buzgósággal, tudománnyal és szellemmel, kik koruknak irányítói és a késő utódok számára is vezérek és segítők. Krisztus országában naggyá azonban csak a világtól való elvonultságban lehet válni, az imádság, elmélkedés szent magányában, a tanulás és önmegtagadás iskolájában. Az ősegyház nagyjai többnyire a pusztában, remetéknél járták ezt az iskolát, mielőtt a nyilvános élet porondjára léptek, mint pl. Aranyszájú Szent János (jan. 27) vagy Nagy Szent Vazul (jún. 14). A középkor nagy emberei többnyire kolostorokból kerültek ki.
Szent Anzelm is Szent Benedeknek egy csöndes kolostorából lépett Anglia prímási székére és korának leghevesebb harcai közé.
Életútja pedig ez volt:
Született 1033-ban Piemont tartománynak Aosta városában. Atyja Gundulf lombardiai nemes volt: anyja, Ermenberga, igen gondosan nevelte, de korán elhalt. Az élénk szellemű ifjú most világias életre adta magát, meghasonlott atyjával, bebarangolta egész Burgundiát, végre kikötött Normandiában, Bec bencés kelostorában, melynek priorja volt a híres, tudós Lanfranc, honfitársa.
Érett megfontolás után 26 éves korában belépett, és annyira kivált a tudományban és szerzetesi erényekben, hogy már három évre rá kolostorának priorja lett. Fiatalsága kihívta az idősebbek irigységét, a fiatalabbak ellenkezését; mindkettőt legyőzte szelídsége, alázata és önfeláldozása.
Anzelm természettől visszavonultságra és elmélkedő, gondolkodó életre hajlott; hisz a legélesebb elméjű hittudósok egyike, ki a legnehezebb kérdéseket is oly alaposan és olyan mélységgel tárgyalta, hogy ma is a hittudomány és bölcselet elsőrendű csillagai között ragyog; amiért is XI. Kelemen pápa őt 1750-ben egyházdoktorrá tette. Mindazáltal a legteljesebb odaadással végezte elöljárói teendőit, igen szigorúan osztotta be idejét.
Nappal tanította kolostora fiatal tagjait, intézte a kormányzat, fölügyelet dolgait, fogadta a tanácskérők seregét; éjszaka imádkozott, tanult és írta híres könyveit. Éjfél után dőlt rövid álomra, a matutínum zsolozsmája után; sokszor azonban ott érte a hajnal.
Mindenkinek mindene tudott lenni. Különös varázsa volt nagyratörő nemeslelkű ifjakra; elöljárósága alatt legalább 180-an kopogtattak a bec-i kolostor kapuján fölvételért. Anzelm szeretettel fogadta őket, nagy türelemmel és értéssel oktatta és vezette; úgyhogy Becből új, egészséges szent szellem indult ki, mint régebben Clunyből. Nagy elfoglaltsága mellett óriási önfeláldozással talált időt és erőt a betegek különös gondozására. Eadmer, barátja, szerzetestársa és életírója azt mondja róla: „Anzelm az egészségeseknek atyjuk volt, a betegeknek anyjuk, illetőleg helyesebben, egészségeseknek és betegeknek atyjuk és anyjuk volt egyben”.
Föltűnő, hogy ez a könyvbújó és könyvíró férfiú mennyire ismerte az embereket és az életet, s milyen bölcs tanácsokat és eligazításokat tudott adni nehéz esetekben. Ennek csak az a magyarázata, hogy állandóan merített a bölcsesség ősforrásából, s lángoló imádságban tisztán tartotta lelke szemét a szenvedélyek homályosító füstjétől. Ezért messze földről fölkeresték tanácskérők; sőt pápák és püspökök, fejedelmek és országnagyok ostromolták leveleikkel és követeikkel.
Ez a gondja csak nőtt, mikor 1078-ban kolostorának apátja lett. Szentségének, tudományának és bölcsességének híre már akkor az egész világot bejárta. Nem csoda, ha szelleme nagyságának tágabb tér nyílt. Apáti kötelessége Anzelmet nem egyszer Angliába szólította, mely akkoriban Normandiával közös fő alatt volt; hisz 1066-ban normandiai Vilmos meghódította Angliát. Egy ilyen útja alkalmával az angol király, II. Vilmos betegágyához kívánta a szent férfiút és utána nem tágított, míg el nem fogadta a canterbury-i érsekséget.
Anzelm számára most küzdelmekkel és szenvedésekkel teljes idő kezdődött:
II. Vilmos ünnepélyes ígéretei dacára folyton sértette az Egyház jogait és érdekeit, nevezetesen kénye-kedve szerint pénzért osztogatta az egyházi állásokat (a simónia gyalázatos bűne) és teljesen úgy tekintette a püspököket és apátokat, mint világi országnagyokat, úgy is iktatta be őket ( = invesztitúra) méltóságukba, jóllehet épp abban az időben VII. Gergely pápa ezt igen határozottan megtiltotta.
Anzelm félelem nélkül szembeszállt a királlyal és szorongásában Vilmos ellenzése dacára Rómába indult, hagy a pápa tanácsát és segítségét kérje. Abban az időben az utazás nem volt könnyű dolog. Anzelmre is rálesett egy rablólovag a csatlósaival. Azonban Anzelm látása olyan hatással volt rá, hogy maga megvallotta társainak:
„Úgy voltam előtte, mintha nem ember, hanem angyal nézne rám, s ahelyett hogy kincseit követeltem volna, áldást kértem.”
Anzelmnek már külseje is olyan hatással volt, hogy még a szállásokon is azt mondták az ismeretlen idegenre: ennek „élet emberének” kell lenni. Rómában meg csak úgy hívták: a szent férfiú.
Rómában a pápa jóváhagyta minden tettét és intézkedését. Királya azonban száműzte, s így kb. három évig időzött Rómában, majd Franciaországban. A nagy harcot maga az Úristen intézte el. II. Vilmos egy nap vadászatra indult; – este halva találták, nyíllal a mellében.
Utódja, I. Henrik visszahívta Anzelmet, megígért minden jót, de csakhamar bátyja útjára tért, s kezdte lábbal tiporni az egyház jogait. Anzelm megőrizte a király iránti hűségét, amiben szabad volt, de tapodtat sem engedett meggyőződéséből.
„Nem félek én a szenvedéstől, sem a haláltól, hanem igen, félek a bűntől és az Egyház meggyalázásától.”
Megint Rómában a pápánál keresett és talált támaszt; Henrik elkobozta javait, őt, magát pedig számkivetette. Másfél évet töltött Anzelm most Lyonban. A király jámbor húga azonban Henriket lassan jobb belátásra bírta. Bec-ben egyezség jött létre, mely az Egyház függetlenségét is biztosította és a király jogos érdekeit is óvta, melyet aztán a pápa is jóváhagyott.
Anzelm a nép határtalan lelkesedése között foglalta el újra érseki székét. Most már zavartalanul élhetett hivatásának. A király ettől az időtől kezdve annyira megbecsülte, hogy távollétében megtette birodalma kormányzójának. Ő pedig fölhasználta ezt a bizalmat: a papságnál és hívőknél helyreállította a vallási fegyelmet és buzgalmat, érvényt szerzett az Egyház törvényeinek, mégpedig nemcsak az általános egyházi előírásoknak, hanem az angol egyház ősi szokásainak és jogos sajátosságainak, és a canterbury-i érseki szék prímási jogainak is.
A sokféle elfoglaltság közepett Anzelm nem tágított a régi szerzetesi szigorúságtól. Teste ezt megérezte. Már 25 évvel halála előtt sokszor láz gyötörte, sokszor teljes álmatlanság és étvágytalanság kereste meg. Mindazáltal sok betegség közepett 76 esztendőt ért meg. 1109 nagyhetén súlyos betegen fölolvastatta magának a passiót.
Mikor az olvasás odaért:
„Ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban, azért én is rendelem nektek, miként Atyám országot rendelt nekem” (Luk. 22,28-29), – kezdett alábbhagyni lélegzése és csöndesen meghalt.
A fönt említett Eadmer beszéli, mint szemtanú:
Anzelm egyszer kíséretével hivatalos útra ment. Szokása szerint elmerült szent elmélkedésben. Egyszerre fölriasztotta a kíséret nevetése, kurjongatása, a kutyák ugatása. A kutyák ugyanis fölhajtottak egy nyulat, mely ijedten a püspök lova alá menekült, miközben űzői körbe vették. A püspök megállította a menetet. Könny csordult szeméből.
„Ti nevettek, – kezdte nagy komolysággal, – de ennek a szegény teremtésnek itt nincs nevethetnékje. Mindenfelől ellenség környezi, s most itt nálunk keres menedéket. Nem éppen így jár-e az emberi lélek? Gonosz szellemek keresztül-kasul űzik-hajtják bűnben és gazságban. Mikor pedig halálra válik, bekerítik zsákmányukat, minden pillanatban meg akarják ragadni és az örök halál örvényébe taszítani. Milyen aggodalommal és vággyal néz aztán menekülés után!”
Erre megparancsolta, hogy tartsák féken a kutyákat, és a nyúl nagy iramban menekült az erdőbe.
1720-ban Anzelmet egyháztanítóvá emelték, ünnepét pedig a Római naptárba 1688-ban vették föl, április 21-re.
Legkorábbi írásai: első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070-1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága ebben az időben az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében érte el tetőpontját. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák. Azután sorban olyan művek következtek, amelyekben Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta. Mindezekben a művekben Anzelm gondosan kerülte a vitatott kérdéseket. Mégis 1090-ben belekeverték abba a vitába, amely egy Roscelin nevű compiegne-i kanonok körül támadt, aki azt állította, hogy Anzelm támogatta a Szentháromságról vallott eretnek nézeteit. Anzelm levélben védekezett, később pedig kifejtette a Szentháromságról szóló igaz hitet „Az Ige megtestesülése” című művében.
Munkatársai elismerték szigorúságát, de azt is, hogy a gyakorlati részletekben hajlékony és engedékeny volt. E harcok zajában is született néhány értékes teológiai munkája. A legjelentősebb köztük a „Cur Deus homo” (Miért lett az Isten emberré).
1098 októberében a bári zsinaton nagy figyelmet keltett De processione Spiritus Sancti (A Szentlélek eredése) című beszéde.
Anzelm legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát. Minden egyes értekezésének csak egyetlen fontos kérdés volt a tárgya. Nem állt szándékában, hogy az egész hittudományt rendszeresen földolgozza. Bár Anzelm sohasem volt népszerű szent, de kortársait megragadta teológiai látásának szépségével és világosságával, imádságainak hatásos ékesszólásával és vonzó jellemével – és még most is hatással van azokra, akik műveit olvassák. Nem alaptalanul mondta róla egyik tanítványa, hogy:
„ő volt korának legszeretetreméltóbb embere az egész földön”.
Kortársaira igen nagy hatást gyakoroltak Anzelm püspök imádságai. Misztikus bensőség és mélység volt bennük, ami leveleiben és beszélgetéseiben is megmutatkozott. Imamódja – jegyezte föl életrajzának írója – hangsúlyozottan érzelmi jámborságára utal és a természetfölöttiekkel való bensőséges barátságra.
Megtanulhatjuk tőle, hogy imáinkban az érzelmi jámborságot nem szabad szégyenlenünk. Sőt örülnünk kell, ha sikerül imádságainkban Jézussal vagy a szentekkel bensőséges barátságra jutni. Ámde nem a külsőleg „mutogatott”, hanem a bensőséges érzésre kell törekednünk.
Ugyanakkor Szentünk hangsúlyozta, hogy az imához és a hitigazságokhoz is értelemmel kell közeledni. Nemcsak kutatta és hirdette Isten bölcsességének, az imáknak és hitigazságoknak mélységeit, hanem – írják róla – amit hitt értelme segítségével, annak édességét szívében is érezte.
Szívleljük meg üzenetét:
Csak akkor lehet majd tökéletes „odaáti” életünk, ha itt gyarapodik ismeretünk. Ha csak „szajkózzuk” az ima szövegeit és nem értjük, nem éljük át mélyebb értelmét, akaratlanul is „tibeti imamalommá” válhatunk.
„Add, Istenem, hogy itt gyarapodjék rólad való ismeretem, odaát pedig beteljesüljön!” (Szent Anzelm püspök)
ISTEN ARCÁNAK KERESÉSE…
XVI. Benedek pápa imája
Uram Jézus, miként az első apostolok, akiket megkérdeztél:
„Mit kerestek?”,
elfogadták meghívásodat: „Jöjjetek és lássátok”,
Felismerve Téged, mint Isten Fiát,
Az ígért Messiást a világ megváltásáért,
Úgy mi is, a tanítványaid ebben a nehéz időszakban,
Szeretnénk követni Téged és a barátaid lenni,
Vágyott, ám rejtett arcod ragyogásának vonzásában.
Kérünk Téged, mutasd meg nekünk mindig új arcodat,
Isten végtelen irgalmának ezt a titokzatos tükrét.
Add, hogy szemlélhessük elménk és szívünk szemével:
A Fiú arca, az Atya dicsőségének a kisugárzása és lényegének képmása,
Isten emberi arca, amely berobbant a történelembe,
Hogy feltárja az örökkévalóság horizontjait.
A szenvedő és feltámadt Jézus néma arca, Amely, ha szeretik és elfogadják, megváltoztatja a szívet és az életet.
„Uram, a te arcodat akarom keresni. Ne rejtsd el előlem arcodat”
(Zsolt 27,8-9).
Hányszor és hányszor hangzott fel az évszázadok és évezredek során a hívek ajkán a zsoltáros lelkes könyörgése!
Uram, hittel ismételjük mi is ugyanazt a könyörgést:
„Fájdalmak férfia, aki elől eltakarjuk arcunkat” (Iz 53,3),
Ne takard el előlünk arcodat!
Mi a te szemedből akarunk meríteni, amelyek gyengédséggel és könyörületességgel tekintenek ránk, A szeretet és a béke erejét, amely megmutatja nekünk az élet útját, És a bátorságot, hogy félelem és megalkuvás nélkül kövessünk Téged, Hogy evangéliumod tanúi lehessünk, Az elfogadás, a szeretet és a megbocsátás konkrét jeleivel.
Ó, Krisztus szent Arca, Fény, amely világosságot gyújt a kétség és a szomorúság sötétségében Élet, amely örökre legyőzte a gonosz és a halál erejét, Ó, kifürkészhetetlen tekintet, Amely soha nem szűnik meg őrködni az emberek és a népek felett,
Az eucharisztikus jelekbe És a velünk élők arcába rejtett Arc,
Tégy minket Isten vándoraivá ezen a világon,
Akik vágyakoznak a Végtelen után és készek a végső találkozásra, Amikor majd meglátunk téged, Uram, „színről színre” (1Kor13,12),
És örökké szemlélhetünk Téged a mennyei dicsőségben.
Mária, a Szent Arc édesanyja, Segíts nekünk, hogy
„kezeink tiszták és szívünk ártatlan” (Zsolt 24,4) legyen,
Kezeinket a szeretet igazsága fénye vezesse,
És szíveinket az isteni szépség ragadtassa el
Hogy miután a Krisztussal való találkozás átalakított minket
Ajándékul adhassuk magunkat a szegényeknek és a szenvedőknek, Akiknek arcán tükröződik Fiadnak, Jézusnak rejtett jelenléte,
Aki él és uralkodik örökkön örökké.
Ámen!
(XVI. Benedek pápa imája)