a) Az élet küzdelmeibe bele kell világítania az öntudatnak, hogy szeret az Isten; kell ez, mert meleg, nagy szívre van szükségünk, s a nagy szívnek temperamentuma az
Istenszeretet öntudata. Ez ad türelmet, örömöt és erőt; ez támaszt hitet és lelkesülést; ez indít áldozatra. – Isten egyre hirdeti, hogy szeret. A próféták kemény emberek, de e kemény arcok közt is az isteni szeretet mint jegyes mutatkozik be s az „Énekek énekét” énekli. Az örök bölcseség utánunk kiált s kér: „Add nekem fiam szívedet” (Példab. 23,26). S a régi „Sapientia” azután köztünk megjelent, belenézett szemünkbe mint gyermek, s nálunk lakott s a szomszédság közelségét élvezte, azután föllépett s beszélt, s szavai mint a szerető lélek dalai, s parabolázott s preludált az irgalmas szamaritánusban, a tékozló fiú atyjában, a jó pásztorban; sejtették, hogy nagy szeretet lakik benne, s kitört belőlük ez a tudat, mikor Lázár sírjánál sírni látták: s mondták „Ime, mennyire szerette őt”! Nekem ez mind ének és öröm!
b) Azután az „excessusra”, a szeretet kihágására készült. Arról beszélt elragadtatásában a Táboron is. Koszorút font, „diadémát”, s mirrhás csokrot kötött magának; odatűzette magát is a fához, mint a szőlőtövet a karóhoz, s öt gerezdből csepegett aztán vére; megtört a szíve s illatárban áradt szét lelke. – Ez lett a szeretet revelációja; így szeret az Isten. Aki fölnéz, annak szívéből kienged a fagy, s mindenki azt hajtogatja: dilexit, dilexit. Magdolna, Péter, János, Pál apostol, Assisi sz. Ferenc, Sziénai Katalin szeráfokká válnak, s szárnyaikkal a keresztet keretezik. – Ránk is árad ez ismeret, ez érzelem, ez elragadtatás… dilexit, dilexit.
c) S ez „excessusban” tönkrement. Mint ahogy sötétben tűzzel adnak jelt; úgy itt is, a világ éjtszakájában, a kétely homályában a kereszt tűzoszlopát állította föl az Úr. Szeretett-e, kérdem én is; igen, úgy hogy fölemésztette magát: „szeretett, s odaadta magát értem”. Égett és elégett; de belém is égett. A kereszt alatt a legmélyebb érzés az, hogy Krisztus értem halt meg; ne bánkódjam ott a fölött, hogy a világ ilyen, olyan; ott az én gyötrődésem nem más, mint az én saját lelkem s az a megsemmisítő öntudat, hogy Krisztus meghalt értem. Elfelejtek mást, csak az én lelkem sebeire gondolok, hiúságomra, kevélységemre, kényeimre; ezeket siratom, mert szeretek.