a) „Követé pedig őt nagy népsereg sok asszonnyal, kik siránkozának és kesergének rajta. Jézus pedig hozzájuk fordulván, mondá: Jeruzsálem leányai, ne sírjatok énrajtam, hanem sírjatok magatokon s fiaitokon” (Luk. 23,27). Jézus tanítványainak körében kitűnnek az asszonyok; gondozták a Mestert, megosztották vele vagyonukat. Betánia a Mester pihenője Mária és Márta szeretetében. Magdolna a lelki föltámadás kegyelmével a Mesterhez láncolva a föltámadás hajnalán is az első kegyelt. Johanna, Chuza felesége, az előkelő társadalmat képviseli. Többen közülök kísérik a Mestert, függnek ajkán s lelkén. Jeruzsálem leányai siratják keresztútján, és fölfeszíttetésekor is az asszonyok egyetlen hívei, kik e borzalmat távolról nézik. Mily vigasztaló mindez a mesterre; de ő, ki végtelenül szereti a viszontszeretőket, önmagukra, lelkükre, üdvükre irányítja figyelmüket, mintha mondaná: Úgy sirassatok, azzal a szeretettel, melytől magatok szebbek, nemesebbek, kitűnőbbek lesztek.
b) „Mert íme, eljönnek a napok, mikor majd mondják: Boldogok a magtalanok és a méhek, melyek nem szültek és az emlők, melyek nem szoptattak” (23,29). Rémséges gondolat az: szülni Judást; hóhért, ki az Urat keresztrefeszíttette; gyermeket, ki elkárhozott! Életet adni, mely örök kínná válik! Sok édesanyának keresztúti keserűsége gyermekeinek hitetlensége s erkölcstelensége. Sírják el e keservüket a keresztút e jelenetében! Krisztus is sírt Judás fölött. – Azután pedig szeressék az Urat tovább, s szeressék forróbban; ismerjék föl hivatásukat, mely abban állt s áll most is, hogy ahová apostolok nem férkőztek, oda az evangéliumot ők plántálják, és ahová semmiféle prezbiter nem vihette el az Oltáriszentséget, oda az asszony tisztelete s szeretete vitte el. A római palatiumba asszonyok vitték be az evangéliumot s a misztériumot; ők lettek hősei és végtelen jótéteményeinek közlői. E nyomokon járjanak.