Krisztus megaláztatásának mélységébe a második lépcső az ő töviskoszorúztatása. „És levetkőztetvén őt, bíborszín palástot adának rája és tövisből koronát fonván fejére tevék és nádat jobb kezébe. És térdet hajtván előtte, csúfolták őt, mondván: Üdvözlégy zsidók királya! És rápökdösvén, vevék a nádat és fejét verék vele” (Máté 27,28).
a) Szegény rabszolga, ki királyságról álmodozott. – Spartacus is arról álmodozott; szabadságot akart kivívni 100.000 testvérének; elfeledte, hogy rabszolga s megsínylette; Dózsa György is szolga létére szabadságról álmodozott s tüzes trónon tüzes abronccsal koronázták meg. – Szegény szolgák, kik királyok akartok lenni! Ime itt is egy, aki mondta, hogy király; elhozták hát koronáját, palástját s kormánypálcáját… s hódoltak neki! Ó legázolt, megtaposott király, ki kerubok fölött ülsz s napsugárba öltözködöl, imádlak téged borzalmas színe-változásodban s mondom: Mégis király vagy te, szívem királya, – király, ki megaláztad magadat, hogy engem fölemelj, – király, ki nem kiméltél vért és áldozatot, hogy fölszabadítsd testvéredet, – hogy levedd fejéről a gyalázat koszorúját s adhasd neki az „élet koronáját”! Jézusom, sokba került megalázott, tövissel koszorúzott fejednek az én szabadságom, az, hogy mondhattad nekem: „Fiam, emeld föl fejedet, ne szégyenkezzél”.
b) Ez a töviskoszorú jelenti a bűn átkát, melynek a tövis a virága! Töviskoszorút nyujt Krisztusnak a hitetlen, ki leveszi az Úr fejéről a fénysugárt, s nem ismeri őt el Urának, Istenének; töviskoszorút a kevély, ki mondja: nem szolgálok neki; töviskoszorút az élvsóvár világfi, ki az Isten igéje magvát tövisekbe fojtja; töviskoszorút a tisztátalan életű, ki rózsával koszorúzza magát s Megváltójának a tövist juttatja; töviskoszorút a könnyelmű, ki életének javát a világnak, száradó csontjait pedig Krisztusnak szenteli. Jézusom, nehéz neked ez a koszorú; örülök, ha tövis helyett igénytelen, de hűséges életem mezei virágaiból kötök neked koszorút! Úgy-e ez szebb, mint Salamon koronája – magad mondtad –; fogadd tehát szívesen!
c) Jézus e töviskoszorúval fején s náddal a kezében, mélységesen megalázta magát „az idők halhatatlan királya” előtt, mert érzi, hogy rajta a világ bűne, következőleg ő méltán szenvedi a gyalázatot. Akin bűn van, az viseljen el minden megvettetést. Sokat tettem én is, amit a világ nem tud; ha tudná, méltán megvethetne; sok lappang bennem, mi nem válik becsületemre. Egyesülök az én meggyalázott Jézusommal; hálát adok neki, hogy megaláztatását értem viseli, s közösségbe lépek vele; kivált, ha méltatlan megaláztatás ér! Ó mily közösség! Hány töviskoszorús lélek egyesül az Úrral, kik legjobbak voltak, s a világ mégis megvetette őket, kik nagy gondolataikkal, nemes törekvéseikkel alvajáró nagyok voltak, s hogy bántak velük Kaifások, Heródesek, Pilátusok! Veletek megyek, töviskoszorús lelkek, Jézusom nyomában! S ha néha nehéz a fejem, lehajtom azt az Úr Jézus kezeibe. A nádat kiveszem, s fejem hajtom oda. Jézus, tied ez a fej, ez a szív, ez az akarat…