„Péter pedig távolról követé őt be egész a főpap tornácába, és a szolgákkal a tűzhöz ülvén melegszik vala… jöve egy a főpap szolgálói közől, mondá: Te is a názáreti Jézussal valál. Ő pedig tagadá… Azután ismét látván őt egy szolgáló, kezdé mondani: Ez is azok közül való. Ő pedig ismét tagadá. És kevés vártatva megint az ott állók mondták Péternek: Bizonyára azok közül vagy, mert te is galileai vagy. Ő pedig kezde átkozódni és esküdni, hogy nem ismerem azt az embert, kit mondotok” (Márk 14,54).
a) Péter szereti az Urat, de pszichológiája rohamos, ösztönös s nincs kialakítva. Szeretete át van szőve sok szenvedélyes, öntudatlan elemmel. Ő tud kardot rántani, de tud félénk, sőt gyáva is lenni, s nincs e forgandóságnak öntudatában. Ő természet, s még nem egyed. Jó szív, de megbízhatlan. S e pislogó lángocskát beleviszi a szélvészbe; mi lesz vele? Elfújják, s füstölög! Jézus ismerte ez ösztönös, fejletlen egyéniségeket; panaszkodott: meddig viseljelek el? Mikor lesztek már típusok, megállapodott egyedek?! Hogyan kell önmagamra reflektálnom, az ösztönös, öntudatlan természet iránt bizalmatlankodnom; imádkoznom, vagyis az isteni kegyelmet e mélységbe belevezetnem; fegyelmeznem magam, vagyis kihámoznom az ösztönből az öntudatos, intéző akaratot!
b) Emberek közt áll, kik Jézust nem ismerik, nem szeretik; környezetben, hol szívének nemes érzelme visszhangot ki nem vált; hol hideg van, s a tűz nem melegíti a lelket. Egy idegszál sem reszket ott úgy, mint az övé; magára maradva elgyöngül s elveszti önmagát. Ily hideg környezetben csak mélyen izzó szívek állják meg helyüket, kiknek nem imponál az emberi hiedelem, a világi tekintet, kik fölötte állnak a mobnak, s a lélek mély gyökereiből élvén hidegben, melegben, szélben s szárazságban megállják helyüket. Ő fölséges lelkület; ó bensőség impregnálva az ideál vonásaival, mosolyával, könnyével, szerelmével! Te szikla is, gyökér is, virág is vagy, vagyis minek is a sok szó: Te lélek vagy!
c) S minél tovább marad a benyomások alatt, annál inkább elgyengül, – eltávolodik önmagától s alkalmazkodik a keserves-idegen miljőhöz. Szenved alatta, de szolgálja. Legfőbb baja pedig, hogy szíve, öntudata szóhoz nem jött; itt szolgálók, szolgák, a terefere, az utca beszél és dominál. Ily körülmények közt csak mélyebbre süpped. A mocsárban szikla-alap nincs, ki kell abból jönni; a rothadásban nincs balzsam; az máshol van, azt másutt kell keresni. – Rendkívül fontos, hogy kiemelkedjünk az alkalomból, mely erkölcsi érzékünket zsibbasztja s energiánkat érvényesülni nem engedi. Meglehet, hogy imádkozunk, elmélkedünk; de a mételyes vagy tikkadt s elernyedt miljőben hiába várunk lendületet. Olyanok vagyunk, mint a virág rossz földben; él, de halaványságával nem örvendeztet. Kerüljük hát a rossz alkalmat, legalább is úgy, mint egy maláriás vidéket.