Ezt hirdetik a szociáldemokraták és sok rövidlátó ember lépre megy nekik.
Nem hisszük, hogy katolikus pap valaha háborúra izgatott. Ha tette, ám akkor nem járt el az Egyház szellemében s annak szándéka szerint. Mit tett a katolikus pap a háborúban, melynek kitöréséért ő éppúgy nem felelős, mint bárki más e hazában?
A katolikus pap buzdította azt a katonát, hogy hazája iránti kötelességét hűen teljesítse, fogadjon szót törvényes elüljáróinak, legyen bátor és erős a mérhetetlen szenvedések között, bízzék Istenben s tartsa lelkét tisztán s rendben, hogy bármely pillanatban az örök Bíró ítélőszéke elé tudjon lépni. Igen! ezt tette a magyar katolikus pap.
„Igaz! De ezt tette ám az ellenségnek papsága is, mely tehát eszerint igazságtalan háborúra tüzelt!”
Ámde meg lehetünk győződve, hogy minden ország katolikus papsága abban a legszentebb hitben cselekedett, hogy az ő hazájának van igaza, vagy legalább is egyik sem érezte magát hivatottnak, hogy ő döntsön a háború jogossága és igazságossága felett. Hiszen a legtöbb esetben a háború végső szálait csak a politikai főhatalmak tartják kezökben, akik tehát egyedül felelősek a háborúért Isten s a világtörténelem ítélőszéke előtt. És így voltaképpen minden háborút viselő nemzet papsága helyesen cselekedett, midőn honfitársait vigasztalta s saját hazája iránti kötelességére figyelmeztette.
A jóhiszeműséget s a hazafias meggyőződést mi ellenségeinkben is el szoktuk ismerni, még akkor is, ha tévedésen alapszik. Az ellenfél katonáit nem tartottuk azért martalócoknak, rablóknak, hanem hősöknek. Ha fogságba kerültek, lovagiasan bántunk velők, ha elestek, katonai tisztességgel temettük őket el. Megtiszteltük benne a hőst s hazafit. Miért tagadnók meg tehát a jóhiszeműséget a katolikus paptól, aki azt a hőst és hazafit a harctérre elkísérte?!